Vízügyi Közlemények, 2001 (83. évfolyam)

2. füzet - Takács Károly: Árpádkori csatornarendszerek

Árpád-kori csatornarendszerek kutatásának eredményei 279 egész térségre tekintettel levő egységes koncepció keretében folyhattak. A szabályozásnak egyéb korlátai is lehettek, például csak bizonyos határok között nyílhatott arra lehetőség, hogy miközben valamely felszínre kijuttatják a vizet, addig annál alacsonyabb térszínek szárazon maradjanak. Továbbá nagy víztömegek lezúdulása idején, elsősorban tavaszi hóolvadáskor, ha a víztározóként működő halastavak a felesleget már nem voltak képesek magukba fogadni, valószínűleg rá is kényszerültek a medrekben már nem tartható víz adott helyen való kiárasztására. Az árvíz levezetése (a vízszint szabályozása) mellett nem szabad megfeledkeznünk a csatornarendszer másik fő hidrológiai céljáról — a terület víztelenítéséről sem. Teljesen természetes, hogy az árasztások idejét kivéve a lecsapolás a folyamatosan működött, tehát a víz első lépésben a kettős csatornákba és a hármasok szélső medreibe került, ahonnan - zsilipek segítségével - a töltésezett medrekbe folyt, amelyek azután a folyókba vezették. Láthatjuk, hogy a víz a rendszeren belül állandó mozgásban volt. A folyamatos cirkuláció révén kiterjedt és sokrétű felhasználásra nyílt lehetőség (tógazdálkodás és öntözés). A halastavak a csatornahálózaton keresztül folyamatos víz-és tápanyag-utánpótlásban részesültek, ezenkívül a halakkal való feltöltés is biztosítva volt. Az öntözés módja elsődlegesen az árasztás lehetett, amit azonban egyéb felületi öntözési eljárással is kombinálhattak. Részben az árasztásból, részben a terület jellegéből következően elsősorban rétek—legelők öntözésére gondolhatunk. Figyelembe kell venni továbbá a kiárasztott vízben lebegő finom hordalékot is, amely folyamatosan 'trágyázta' a területet. A lerakódó hordaléknak nemcsak az öntözött területeken volt jelentősége, hanem a halastavakban is. A különféle tápanyagokban gazdag folyóvízi hordaléknak a vízi ökoszisztémákban játszott fontos szerepe ma már közismert (Felföldy 1980). E két tényező együtt — hozzászámítva még az árasztásokat folytonosan követő víztelenítéseket —a fütermés jelentős minőségi javulásához és mennyiségi növekedéséhez vezethetett. Megjegyzendő, hogy a rétek, legelők a legvízigényesebb növénykultúrákhoz tartoznak. A Kárpát-medence kedvezőtlen csapadékeloszlása miatt fűtermö területeink is nagymértékben rászorulnak az öntözésre, s vele a trágyázásra СBarabás 1969, Haraszti 1977). Emellett számolnunk kell természetesen a müveit területek valamely szisztéma szerinti öntözésével is, hiszen a csatornarendszer ennek a lehetőségét is magában hordja. Röviden összefoglalva tehát egy olyan rendszer körvonalai kezdenek kibontakozni, amelyen belül a szorosan vett hidrológiai problémák megoldása (ár- és belvízkezelés) egyszerre jelenti a vizek felhasználását, lényegében ugyanazon érem két oldaláról van szó. E kettős célt a folyóvizek nagy területen történő szabályozott szétvezetése révén érték el. A gazdálkodás-vízfelhasználás, más szóval működtetés konkrét rendszerének a feltárása a jövendő kutatásainak a feladata lesz. Van viszont egy olyan, első pillantásra talán nem is releváns probléma, amelyre ehelyütt próbálunk megoldást találni. A területen tartott állatok kérdéséről van szó. Egy sürü csatornahálózat számára a legnagyobb veszélyt a legelő állatok jelentik, mert állandó mozgásukkal teljesen tönkretehetik, széttaposhatják a csatornákat. Erre nézve 'jó' példát jelentenek a középkori spanyol öntözőrendszerek. Spanyolországban az említett ok miatt kitiltották az állatokat az öntözött területekről, és a legeltetés szín-