Vízügyi Közlemények, 2001 (83. évfolyam)

2. füzet - Takács Károly: Árpádkori csatornarendszerek

280 Takács Károly helyét a nem öntözött régiókban jelölték ki (Glick 1970). Hasonló problémákkal nyilván más öntözéses kultúrákban is szembe kellett nézni. Esetünkben az állatok áthelyezése nem jöhetett szóba, hiszen az egész terület csatomázott volt. Ebből a szempontból különös jelentősége lehet az csatornák sajátos szerkezetének, amit ugyan hidrológiai szempontok magyaráznak, ám a sáncszem forma egyben „védelmi" célokat is elláthatott: megakadályozhatta, hogy az állatok átkeljenek rajta, illetve visszatarthatta az állatot egy ilyen próbálkozástól. Ezt a feltevést néprajzi adatokkal támaszthatjuk alá. Még századunkban is ismertek voltak olyan földólak, karámok, vagy szénáskertek, amelyeket egészen hasonló, azaz sánc-árok kombináció vett körül. Megfigyelhető továbbá, hogy az árok szinte kivétel nélkül azon az oldalon volt, ahonnan az állatot várták (Andrásfalvy 1970, 1975, Szabó 1975). E sajátos szerkezet az állatok távoltartását tehát legalább olyan jól szolgálhatta, mint a hidrológiai célokat. Hozzá kell tenni, hogy ebből a szempontból a hármas csatornákat semmi sem különbözteti meg kettősöktől. A sáncszerü szerkezet nemcsak az árok védelmét segíthette elő (ahogy ezt a fenti néprajzi példák is mutatják), hanem ezzel együtt bizonyos területek védelmét is, ahol az állat jelenléte nem volt kívánatos. A legelő állatok elkerítése, távoltartása a müveit területtől, kaszálóktól, vagy azok egy részétől állandó problémát jelentett a paraszti gazdálkodásban. A megoldást a sürü bokros sávokban, az ún. gyepükben találták meg, amelyeket a hatékonyabb védekezés érdekében helyenként kisebb árokkal kombináltak (.Hofer 1955, Belényesy 1960, Andrásfalvy 1970, Paládi-Kovács 1979). Ebből az aspektusból tekintve csatornarendszerünk egyetlen hatalmas kerítés-(gyepü)rendszernek is felfogható. Ezáltal össze tudták egyeztetni a sürü csatornahálózat létét az állattartás érdekeivel, ami annál is inkább fontos lehetett, mivel maga a rendszer is részben a fútermő területek vizrendezése céljából született meg. 4. A fennmaradás formái A csatornák egyes szakaszai rendkívül eltérő állapotban maradtak fenn. Vannak szinte teljesen épek, míg mások nyom nélkül eltűntek, s legfeljebb csak a talaj eltérő színe utal rájuk. A pusztulás folyamán a csatornamedrek elsődlegesen a töltések anyagával temetődtek be. Többhelyütt megfigyelhető volt a töltések kevert talaja a csatornamedrek betöltésében. A teljesen pusztult és a szinte ép között számtalan átmeneti forma létezik, amelyekre egyenként nem térhetünk ki, csupán néhány jellegzetes fennmaradási formát, illetve felszíni jelenséget említenénk. A feltűnő felszíni jelenségek sorába tartoznak a megtelepedett növények. Van ugyanis néhány növényfaj, amely rendszeresen megtalálható a csatornák maradványain, vagy azok helyén. Ezek a fajok részben tüskés cserjék: kökény, galagonya, gyepürózsa, kecskerágó. Részben pedig gyümölcsfák: szilva, meggy, cseresznye, alma, stb. A viszonylag épeket ezek a növények, elsősorban a tüskés bokrok nagy sűrűségben borítják. E tény nyilvánvalóan nagy mértékben hozzájárult fennmaradásukhoz. Elszórtan majd az összes csatornamaradvány környezetében feltűnnek, úgyhogy szinte indikátor szerepet lehet nekik tulajdonítani.