Vízügyi Közlemények, 2001 (83. évfolyam)

2. füzet - Szesztay Károly: A víz természeti egysége és társadalmi megosztottsága

202 Szesztay Károly nációjának (ami csak a mintegy 2300 mm évi csapadék feletti tartományban vált át a trópusi esőerdők szembetűnően szűk tartományává) egyaránt megfelelni tudó növényélettani csoportok és növényföldrajzi zónák alakulásában három főbb fejlődési irányzat ismerhető fel: — Törekvés a sokféleségre és a növénytakaró ezen alapuló dinamikus stabilitására, vagyis az önfenntartó képesség és ennek részeként a külső hatásokkal szembeni ellenálló képesség és a regeneráló képesség növelése. A 9. ábra keretei között erre utal egyrészről, hogy — különösen a leggyakoribb előfordulásokban — ugyanazon csapadék és hőmérséklet kombinációjának két, vagy három övezet típus is eleget tud tenni, másrészről hogy az ábra szerinti föbb övezetek határai (és az ezeken belüli típusoké és altípusoké méginkább) a két éghajlati alaptényező értéke szerint igen érzékenyen változik. Mindez úgy is fogalmazható, hogy a növényállományok az éghajlati és vízellátottsági folyamatoknak számos olyan finomabb részleteire is érzékenyek, amelyek a csapadék és a hőmérséklet sokévi átlagában nem jutnak kifejezésre; — Törekvés a növénytakaró időbeli állandóságának és folyamatosságának kialakítására és megtartására. Ennek megnyilvánulása, hogy a 9. ábra szerinti nyolc főbb övezet közül hétben a növényállomány gerincét mély gyökérzetü és viszonylag hosszú élettartalmú fák, vagy évelő fűfélék alkotják és az évente újracsírázó növényféleségek csak járulékosak. A legszárazabb (150-200 mm-nél kevesebb évi csapadékú) sivatagi övezet csak a kivétel, ahol a ritkán előforduló heves záporok rövid idejű életteréhez kell a növényi életformának alkalmazkodnia. A növénytermesztési rendszerek sekély gyökérzetü és rövid élettartamú növényei tehát ebben a vonatkozásban majdnem mindig tájidegenek; — Törekvés az adott napsugárzás és csapadék mellett előállítható maximális biomassza kialakítására és fenntartására. Erre utal, hogy a nyolc övezet közül ötöt erdők borítanak és ennek a törekvésnek egyik legcsodálatosabb megvalósulásai a rendkívüli hő- és vízbőséget többemeletes rendszerben hasznosító trópusi esőerdők. A fentiek tükrében az évi átlagos bruttó vízfelhasználás (evapotranszspiráció) és a terület egységenkénti szerves anyag termelés átlagértéke közötti kapcsolatnak a 10. ábra szerinti alakulása az övezetenként erősen változó éghajlati adottságokhoz történő alkalmazkodási törekvés egyik fontos vetületeként értékelhető. Az ábrán vizsgált nyolc főbb növényföldrajzi övezet (amelyek közül kettő részövezetekre bomlik) évi átlagos evapotranszspirációjához tartozó szerves anyag termelési metszékek tartományát felülről határoló kiegyenlítő vonalnak megfelelő 200 m

3/tonna fajlagos bruttó vízfogyasztás azokat a kedvező termőhelyi adottságú övezeteket jellemzi, amelyekben az évi csapadék nagy része beszivárog a gyökérzónába és ott elegendően hosszú ideig tározódik a hatékony növényi vízfelvétel számára.