Vízügyi Közlemények, 2001 (83. évfolyam)

1. füzet - Rövidebb tanulmányok, közlemények, beszámolók

142 Hajós В.—

Fejér L. Az eltelt évek alatt Kvassay is jóval tapasztaltabb lett, s ettől kezdve nem tett kérdőjeleket az addig követett vízszabályozási módszerek mellé, hanem a realitások talaján állva, azt vizsgálta, miként lehet a kialakított árvédelmi és folyószabályozási rendszert a legújabb tudományos ismeretek felhasználásával - a nemzet gazdasági teherbíró-képességét is figyelembe véve — továbbfejleszteni. Tekintettel arra, hogy az 1888. évi rendkívüli tiszai árvíz a „Vizeinkről" kéziratának készültekor vonult le, Kvassay könyvének „ Függelék "-ében kitért azokra a véleményekre is, amelyek a gátszakadásokkal is súlyosbított áradás nyomán a folyószabályozás új útjait próbálták elfogadtatni a laikus és a szakmai közvéleménnyel egyaránt. Munkájában segítségére volt Hieronymi Károly, akkoriban az Osztrák—Magyar Allamvaspálya Társaság magyarországi igazgatóbizottságának elnöke, de aki régebben - helyettes államtitkárként —jelentékeny szerepet játszott a 7«za-szabáIyozás ügyeinek állami irányításában. Az alternatív vélemények három fő csoportja volt a leginkább hangsúlyos: — A Tisza és mellékfolyóinak vízgyűjtőjén tározókat kell építeni, amelyek viszszatarthatják az áradásokat okozó fölös vízmennyiséget, vízhiány esetén viszont táplálhatják a folyókat. — A Tisza árvizeinek egy részét mesterséges oldalcsatorna segítségével át kell vezetni a Tisza egyik mellékfolyójába, vagy magába a Dunába. — Az al-dunai Vaskapu visszaduzzasztása akadályozza a Duna lefolyását, s ha ezt a szakaszt szabályozzák, akkor a tiszai árhullámok is szabadabban tudnak lefolyni a befogadóba. Jóllehet e munkájában Kvassay elsősorban ezekkel az elképzelésekkel foglalkozott, de tanulmányában említette a vízgyűjtő területi kopárok újrafásításának kérdését, így erre is röviden kitérünk. A tározásokat illetően Kvassay elismeri azoknak bizonyos helyi árvízi problémák megoldásában játszott meghatározó szerepét, de a Tisza esetében alkalmazásukat kizártnak tartja. Ellenérvei szerint a vízgyűjtő területen kevés olyan helyet találni, amely a domborzati viszonyokat tekintve alkalmas lehetne zárgátas tározók kialakítására, s ahol esetleg mégis adódnak lehetőségek, ott a tározható vízmennyiség töredéke annak a 2-2,5 milliárd m

3-es vízhozamnak, amelynek visszatartása befolyással lehet a tiszai árvizekre. Kiemeli a falvak áttelepítésével, területek kisajátításával, stb. kapcsolatos járulékos kiadásokat, valamint a létesítés közvetlen költségeit, amelyek összességükben jóval nagyobbak, mint amilyen kár az építés révén elhárítható, ráadásul a tározó műtárgyakat nem elég megépíteni, hanem azokat üzemeltetni és karbantartani is kell. A költségek tekintetében ugyan elismeri, hogy viszonyítási alapul a Kárpátokban a faúsztatás céljait szolgáló vízfogók létesítési költségeit vette alapul (tározott m

3-enként 40 krajcár), de határozottan kijelenti: „...mesterséges vízgyűjtő medencék építésével az árvizeket meg nem szüntethetjük, sőt még nem is mérsékelhetjük." (Kvassay 1889.) Az árapasztó megkerülő csatorna gondolata nem volt új a Jbza-szabályozás története során, mivel már 1846-ban napvilágot láttak Galambos Sámuel, majd Lám Jakab mérnökök hasonló tervei, amelyeknek hívei erősen támadták a Vásárhelyi-féle elgondolást a korabeli sajtóban. Nos, Kvassay a lehetséges nyomvonalakat figyelembe-