Vízügyi Közlemények, 2000 (82. évfolyam)

3-4. szám - Istvánovics V.-Somlyódy L.: Az ökológia, a természetvédelem és a vízgazdálkodás kapcsolata

546 Istvánovies V—Somlyódy L. Kötelező előírásai nincsenek, a csatlakozó országok saját jogszabályai mérvadóak. A szerződő fél köteles a lehető leghamarabb tájékoztatást adni, ha a területén lévő — az egyezmény hatálya alá eső - víz ökológiai jellege változóban van, vagy változása valószínű. Az ilyen területeket a kijelölt szakmai vizsgálótestület véleménye alapján törlik a listáról, vagy területét csökkentik. A veszteséget azzal arányos új terület kijelölésével és jegyzékbe vételével kell pótolni. A természetvédelmi törvény értelmezése és alkalmazása körül számos nehézség adódik; ezek jelentős hányada a természetvédelmi értékrend szubjektivitásából fakadhat. A természetvédelem előszeretettel hivatkozik valamely terület „természetközeli", „eredeti" állapotára, amikor a jelenlegi állapotot kívánja fenntartani, holott az utóbbit esetleg a nem is olyan régmúlt vízgazdálkodási beavatkozásai hozták létre. A Kis-Balaton kiemelkedően értékesnek tartott mai mocsárrétjei, nádasai a Balaton vizszintsüllyesztése után jöttek létre, 100—150 évvel ezelőtt, az „eredeti" állapotban a terület mélyfekvésű részén a Balaton vize hullámzott. A tó 12 ezer éves fejlődéstörténete során mocsár és nyíltvíz váltogatta itt egymást. A természetvédelem célja, hogy az elárasztásra kijelölt terület ma jellemző élőhelyeit fenntartsa, tekintet nélkül arra, hogy a Balaton tápanyagterhelésének csökkentéséhez szükséges a kis-balatoni tározók megépítése. Paradoxon, hogy a védett balatoni nádasok pusztulásában szerepet játszik a tó eutrofizálódása, így a terhelés csökkentése természetvédelmi szempontból is fontos lenne. A Kis-Balaton alsó tározójának 30 km

2-nyi déli területét borító sásrétek ritka értéket jelentenek abban az értelemben, hogy az ilyen típusú élőhelyek aránya világszerte rohamosan csökken. A Kis-Balaton térségében azonban a mocsárrét (sásrét), illetve a potenciálisan helyreállítható mocsárrét kiterjedése a legnagyobb (a tervezett alsó tározóhoz délről csatlakozó 10 km

2 kiterjedésű Kiskomáromi- és Nyugati-berek, az Ingói-berektől északra az Alsópáhok—Hévíz-Keszthely vonalig nyúló 30 km

2-nyi lápterület), csakhogy a természetvédelem nem mutat érdeklődést e terület iránt. A dolog pikantériája, hogy az 1952-ben létrehozott. 14 km

2 kitetjedésü természetvédelmi terület határait a Kis-Balaton-tározók kiépítése kapcsán terjesztették ki a 147 km

2 területű tájvédelmi körzetté, mégpedig úgy, hogy „körberajzolták" a tervezett tározók területét. A helyzeten a Balaton-felvidéki Nemzeti Park megalakulása (1997) sem változtatott. Ha a természetvédelem nem az „eredeti állapotra" hivatkozna, hanem kijelölné a Kis-Balaton régió ökológiai célállapotát, definiálná a különböző élőhelyek — mocsárrétek, nádasok, nvilh'iz — kívánatos vagy elfogadható arányát, akkor az alsó tározó elárasztása miatt a mocsárrétek területében óhatatlanul bekövetkező veszteséget a beruházás részeként a kiszáradásra ítélt peremterületek vízpótlásának megoldásával pótolni lehetne (Istvánovies—Aradi 1998). Sajnos az ilyen kompenzációs megegyezés jogi háttere Magyarországon hiányzik. „Eredeti" és „természetközeli" állapot az, amit az ítéletalkotásra jogosult szakember annak tekint? A vízgazdálkodási beavatkozásokat csak az ökológiai állapot pontos definiálása után lehet ökológiai szempontból „optimalizálni". A célállapot helyes és reális kijelöléséhez a mai helyzeten túl természetesen az „eredeti" — vagy legalábbis a nagy vízgazdálkodási beavatkozások korszaka előtti — állapotok ismerete is szükséges. Ezt csak körültekintő és alapos kutatómunkával lehet feltárni, amire már jó példa is akad (Bíró-Molnár 2000). A természetvédelem „állapotrögzítő" szemlélete indokolt és érthető a természeti