Vízügyi Közlemények, 2000 (82. évfolyam)
3-4. szám - Istvánovics V.-Somlyódy L.: Az ökológia, a természetvédelem és a vízgazdálkodás kapcsolata
540 Istvánovies V—Somlyódy L. A Zala-vízgyűjtő szántóterületeinek táblaszintü tápanyagmérlege szerint 1984—1988 között a talajok átlagosan évi 55 kg ha~' nitrogénnel és 25 kg ha~' foszforral dúsultak. A tápanyagmérleg 1965-ben lehetett egyensúlyban, a mezőgazdálkodás a trágyázás szempontjából nézve akkor még fenntartható volt. A „fölösleges" tápanyagpótlás ezután fokozatosan növekedett, majd 1980-1988 között elérte a 25 kg ha 1 év 1 felhalmozódási platót. Két évtized alatt 440 kg ha ' foszfortöbblet került a talajokba. Az 1990-es évek elején a talaj összes P tartalmának 20-23%-a lehetett műtrágya eredetű (Sisák 1993). A Balaton keszthelyi medencéjének állapota az 1980-as évek elején tanúsítja az „eredményt." A vízgyűjtők integrált kezelésének ökológiai megalapozásával a tájökológia foglalkozik. Alapegysége a mozaik, amely önmagában viszonylag homogén (pl. erdő, mező, mocsár, tó stb.), és a szomszédos mozaikoktól jól felismerhető határ vagy átmeneti zóna („ökoton") választja el. A mozaikok mérete, száma, térbeli elrendeződése, minősége befolyásolja a transzportfolyamatokat. Az utóbbiak jelenthetik a populációk mozaikok közötti mozgását, de jelenthetik bármely anyag mozaikok közötti kicserélődését, újraelosztását is. A vízgyűjtőről a befogadók felé irányuló anyagtranszport vizsgálata kiterjed — a fő mozaiktípusok növényeinek és talajának anyagmérlegére és annak évszakos változására; — a mozaikoknak a lefolyási utakhoz viszonyított térbeli elrendeződésére és — az adott klimatikus és topográfiai viszonyok között a transzport sebességére, az útvonalak hosszúságára (Hillbricht-Ilkowska et al. 1995). Az irreverzibilis anyagáram csökkentése megfelelő sűrűségű mozaikhálózat kialakításával lehetséges. A „kibocsátó" mozaikok anyagveszteségét a „nyelő" mozaikok fogadják be, dolgozzák fel és tartják vissza. Valamely mozaik annál jobb „nyelő", minél vastagabb, vertikálisan tagoltabb, időben állandóbb növénytakaró borítja. A „kibocsátók" elsősorban intenzíven művelt mezőgazdasági területek, települések, utak. A vizek közelében egyre eresebben nyelő mozaikoknak kell jelen lenniük ahhoz, hogy a vízgyűjtő egészének anyagvesztesége minimális maradjon; ezért kell a vízfolyásokat, tavakat szegélyező védőzónákat meghagyni vagy újból kialakítani. Attól ma még messze vagyunk, hogy az egyes mozaiktípusok anyagmérlegeit ismernénk, és így a területhasználatot a minimális anyagveszteség szempontjából átfogóan tervezni lehessen. A vízgyűjtők anyagkibocsátását minimalizáló gyakorlati stratégiák alapja az érzékeny területek megkeresése (modellezés, empirikus indexrendszerek) és kezelése. A tájökológia felismeréseit figyelembe veszi az EU új mezőgazdasági politikája keretében kidolgozott zónarendszer (Ángyán 1998, Ijjas 2000). A magyar javaslat (Ángyán 1998) a rendelkezésre álló információ korlátozottsága miatt az ökológiai szempontok közül elsősorban a természetvédelem számára közvetlenül fontosakat veszi figyelembe (a fajok és élőhelyek sokfélesége, a populációcsere lehetősége; vő. Nemzeti Ökológiai Hálózat). A vízgyűjtők viszonylagos zárt anyagforgalmának szempontja beilleszthető lenne a rendszerbe. Az Európai Nitrát Irányelv (91/676/EGK) többek között vizes élőhelyek rehabilitációjával összekötött művelés alóli kivonást javasol a felszíni és felszín alatti vizek védelme érdekében. Magyarországon ilyen szabályozás nincs, a diffúz foszforterhelésre vonatkozó szabályozás pedig még Nyugat-Európában is ritka.