Vízügyi Közlemények, 2000 (82. évfolyam)
3-4. szám - Istvánovics V.-Somlyódy L.: Az ökológia, a természetvédelem és a vízgazdálkodás kapcsolata
Az ökológia, a természetvédelem és a vízgazdálkodás kapcsolata 539 A Kiskunság mély, állandóan vagy nagy gyakorisággal vízborította területein lápok, mocsarak, szikes tavak alakultak ki. A kisebb gyakorisággal, de rendszeresen elöntött területen is vizes élőhelyeket, sásréteket találunk. A szárazföldi társulások ott jelennek meg, ahol az elöntés kivételes. A futóhomokon a vízhiány miatt a természetes növényzet nem tud megtelepedni. Az élöhelytípusok határai nem merevek, a területi arányok a mindenkori hidrometeorológiai feltételek függvényében a csekély szintkülönbségek ellenére több száz métert változhatnak. A vízgazdálkodási beavatkozások gyökeresen felforgatták az „eredeti" társulás-arányokat és a változékonyság mértékét. Ma egy hosszabb aszályos periódus oda vezethet, hogy a nagyobb vízigényű élöhelytípusok teljesen eltűnnek, az őshonos növények számára mértéken felüli száraz terület aránya pedig növekszik. A természetes változékonyság nehezíti a beavatkozások hatásának felismerését, a különbség rendszerint csak hosszú távon tapintható. 4. Anyagforgalom, tájökológia, területhasználat, vízminőség A viszonylag zárt anyagforgalom az ökológiai rendszerek működésének lényeges vonása, egyben a területhasználat hosszú távú fenntarthatóságát jellemző érték. A bioszférát nyitott energiadisszipáló egységekből álló rendszerként értelmezhetjük. Az egységek szukcessziója a komplexitás és az energiadisszipáció hatékonyságának maximalizálása, az anyagveszteség minimalizálása irányába halad. A vízgyűjtők növényzetének tápanyagfelvétele, a biomassza és a talaj tápanyag-raktározó kapacitása minimalizálja a szárazföldről a tengerek felé irányuló irreverzibilis anyagáramot (erózió, a talaj kilúgozódása, szervesanyag-oxidáció). Az anyagforgalom zártsága és a fajok sokfélesége között szoros, bár ma még jórészt felderítetlen kapcsolat van. Ami az egyik faj számára hulladék, az a másiknak létszükséglet. A sok fajból felépülő társulásokhoz képest a monokultúra anyagforgalma mindig nagyon nyitott. A természetes anyagforgalom zártságával éles ellentétben áll az antropogén anyagforgalom nyitottsága. Ma már ismertek olyan módszerek, amelyek a „környezetre és a társadalomra" együttesen állítanak fel mérlegeket, pontosan azzal a céllal, hogy elkerüljük a nyitott anyagforgalmat. A módszert Baccini-Brunner (1991) dolgozta ki, alkalmazását a Duna-vízgyűjtőre — beleértve esettanulmányokat és országokat - egy PHARE (1994) jelentés mutatja be. A hazai helyzetre jellemző például, hogy 1989-ben a bruttó mütrágya-felhasználás 28 kg P ha1 volt, ami a teljes trágyafelhasználás 70%-át jelentette. A megtermelt növényekkel és állatokkal kivont hasznosuló tápanyagon túl a nettó (fölösleges) mütrágya-felhasználás országosan 15,5 kg P ha 1 volt (Sibbensen— Runge—Metzger 1995). A műtrágya fele tehát nem a megtermelt és hasznosított biomasszában, hanem a környezetben halmozódott fel. A biomasszaként hasznosuló műtrágya egyharmadának felelt meg az a foszformennyiség (2 kg ha1, még ha szokatlan is ez a kifejezésmód), amely a szennyvizekkel jutott felszíni és felszín alatti vizeinkbe, súlyos vízminőségi gondokat okozva. Regionális skálán vizsgálva a mezőgazdasági anyagforgalom nyitottsága még szembetűnőbb.
