Vízügyi Közlemények, 2000 (82. évfolyam)

3-4. szám - Nováky Béla: Az éghajlatváltozás vízgazdálkodási hatásai

420 Nováky Béla 1980-as évek közepétől az általános cirkulációs („global circulation") modellek (GCM) játsszák. Az általános cirkulációs modellek (GCM) a számításaikat néhány perces időbeli és néhány száz kilométeres térbeli felbontásban végzik, megjelenítve az áramlás jellemzőit (szél, légnyomás, felhőzet változása) ií. A legösszetettebb modellek a hőmérséklet mellett a szélirány és szélsebesség, a csapadék, a légköri páratartalom és a talajnedvesség időbeli fejlődését is képesek viszonylag finom térbeni bontásban figyelembe venni. A fizikai folyamatok differenciálegyenleteinek megoldásán alapuló általános modelleket ma is elterjedten alkalmazzák az időjárás számítógépes előrejelzésére. Amennyiben a modellt az éghajlatváltozás modellezésére használják, az előbbieken túlmenően be kell építeni az éghajlatváltozást kiváltó, „kikényszerítő" külső hatásokat: az üvegházhatású gázok légköri koncentrációjának növekedéséből, a légköri aeroszol mennyiségének változásából származó kényszerek hatásait is (Czelnai 1996). A cirkulációs modellekkel — néhány napi, esetleg heti számítógépi munkával - a globális éghajlat folyamatait több évtizedre modellezni lehet, amelynek eredményeképp minden rácspontra megkapható az éghajlatban várható változások jellemző értékei, a Föld egészére az éghajlati övezetekben és régiókban várható elmozdulások. A modell tehát alkalmas az éghajlat (feltételes) előrejelzésére, a külső kényszerek változtatásával pedig érzékenységi vizsgálatokra. Az éghajlatmodellek attól függően, hogy miként veszik figyelembe az üvegházgázok légköri koncentrációja növekedését, két nagy csoportra oszthatók: az egyensúlyi és a tranziens modellekre. A visszacsatolások modellezhetősége miatt ma már szinte kizárólag tranziens modelleket alkalmaznak. A globális éghajlat modellezésére az elmúlt évtizedekben igen nagyszámú modellt dolgoztak ki. A modellek —még az üvegházgázok légköri koncentrációjában bekövetkező változások azonosságának feltételezése esetén is - igen eltérően becsülik az éghajlati rendszer egyensúlyi érzékenységét a külső kényszerítő tényezőkkel szemben. Az éghajlat változása - összes külső kényszer figyelembevételének lehetetlensége, valamint a belső ingadozás miatt - gyakorlatilag nem, vagy csak nagy bizonytalansággal jelezhető előre. A globális éghajlati modellek, az ezeken alapuló éghajlati szcenáriók (éghajlati forgatókönyvek) az emberi tevékenységek hatását az üvegházgázok és az aeroszolok sugárzásra gyakorolt hatásában veszik figyelembe. A GCM-modellek — az alkalmazott feltételezések (például az atmoszféra és az óceán kölcsönhatása) miatt igen eltérően becsülik —a globális melegedést (Kundziewicz—Somlyódy 1997): a becsült értékek szórása (mondhatni a modellek hibája) nagyságban megegyezik a változás különböző modellekkel becsült értékeinek átlagával. Ennél valószínűen súlyosabb dilemmát jelent az, hogy nem tudjuk, a légköri szén-dioxid-koncentráció növekedésével felborítjuk-e azt a viszonylagos „nyugalmat", ami az óceán és az éghajlat viselkedését — ismeretlen okok miatt - az elmúlt 10 ezer évben jellemezte? Nem következhetnek-e be — az El Nino és egyéb anomáliák keretébe illeszkedve-a feltételezettnél sokkal gyorsabb, kiszámíthatatlan változások (Czelnai 1999)? További gondot jelent, hogy még a legkorszerűbb szuperszámítógépek alkalmazása esetén sem lehetséges a számítás „horizontális" felbontását mintegy 500 kmx500 km alá csökkenteni (azaz például Magyarország teljes területét néhány pont jellemzi). A vízgazdálkodás számára alapvető vízgyűjtő szintű információ tehát közvetlenül nem vezethető le és az áttérés az ún. mezoléptékre egyelőre roppant nehéz (Kundzie-