Vízügyi Közlemények, 2000 (82. évfolyam)
3-4. szám - Somlyódy László: A hazai vízgazdálkodás és stratégiai pillérei
A hazai vízgazdálkodás és stratégiai pillérei 405 tatói a '80-as évek közepén voltak a legrosszabbak a patakvízben és a tóvízben egyaránt. A fürdést 1985-ben tiltották be, jóllehet az egészségügyi bakteriológiai eredmények alapján ennek már korábban meg kellett volna történnie. Az Altal-ér vízgyűjtőn mindent megtettek, amit ma a fenntartható fejlődés teljes figyelmen kívül hagyásának tekintünk: karsztvízszint-csökkenés, források elapasztása, vizek áthelyezése, vízhiány előidézése, feliszapolódás, átgondolatlan infrastruktúra-fejlesztés, üledék elszennyeződése, eutrofizálódás, ellentmondó és teljesíthetetlen célok megfogalmazása, és szinte kezelhetetlen konfliktusok keletkezése. Röviden a fontosabb, egymással összefüggő problémákat és konfliktusokat soroljuk fel. Először a félintenzív halászat és az Öreg-tó üdülési célú összeegyeztethetetlen használata említendő. Másodszor, konfliktusban állnak a felvízi használatok (ipar, mezőgazdaság és öntözés, lakosság és a felvízi tavak halászata) egymással és az Öreg-tó használatával is. A sor az árvízvédelemmel folytatható: ez gondként a tatai városi szakaszon jelentkezik. A megoldás történhet a városi szakasz vízlevezetésének javításával, vagy tározással a felső szakaszon, azaz a teherviselők eltérőek. Az Öreg-tó rehabilitációjára sok terv született. A vízminőség-szabályozás szempontjából a kulcselem a foszfor. A megengedhető terhelés (a külső és az üledékből származó belső) a becslések szerint napi mintegy 5—10 kg annak érdekében, hogy a tóvíz fürdésre alkalmassá váljon. A mai terhelés nagyjából ennek az értéknek a 20-szorosa. Ilyen mértékű terheléscsökkenés egyetlen beavatkozással nem oldható meg. A foszfort szinte „dekára kell mérni" a térségben, ami már a kis szennyezők nagy száma miatt is nehéz. Átfogó beavatkozásokra van szükség a vízgyűjtőn és a tóban egyaránt ahhoz, hogy a célállapot megvalósuljon. A lehetséges eszközök: a félintenzív halászat betiltása (és csupán a horgászat engedélyezése), a foszforeltávolítás intenzifikálása, a szennyvizek körcsatornán történő elvezetése, az üledék kotrása és kezelése, előtározó létesítése, és mindenekelőtt megelőzés a vízgyűjtőn. A költségigény 10 milliárd Ft nagyságrendű, és gyors eredmény nem várható. Másik lehetőséget az alacsonyabb vízminőségi igények kielégítése jelenthet (például „nemkontakt" vízi sportok). Míg az előbbire nem állnak rendelkezésre a pénzügyi erőforrások, utóbbinál kétséges a bevételt jelentő turizmus fellendülése. Felmerült a kétséges vízutánpótlás biztosítása is a Dunából (mintegy 1 m 3 sr 1)- vagy esetleg a valószínűen visszatérő források révén-, amely azonban a vízminőséget alig befolyásolná, de elvileg lehetővé tenné a tavon belül néhány hektáros fürdőző elkerítését (Sárváry 1998). A kiút keresését számos gond nehezíti. A félintenzív haltenyésztés megszüntetése, és a vízminőséget javító halszerkezet kialakítása, valamint a sporthorgászat ellenőrzött keretek közötti engedélyezése még talán megoldható. A bevételek nagysága és felosztása, valamint a teherviselés már sokkalta nehezebb. Az idegenforgalmi bevétel - ma a lehetőségekhez képest roppant kicsiny - Tatához és az Öreg-tóhoz kötődik. Ebből a felvízi térség aligha részesedne, amelyik ma is szennyez (települések, ipar és mezőgazdaság). A szabályozók nem állnak rendelkezésre, a bevétel kicsiny, a helyreállítás költsége pedig nagy. így hajlandóság sincsen valamilyen elfogadható jövőképhez vezető alkura. A problémát az 1994-ben létrehozott Által-ér Vízgyűjtő Helyreállítási Szövetség sem tudta kezelni. Sem az idegenforgalmi bevétel részleges visszaforgatása a vízminőségjavítására, sem pedig valamely koncessziós megoldás a vízgyűjtő integrált rehabilitációjára nem járt eredménnyel.