Vízügyi Közlemények, 2000 (82. évfolyam)

3-4. szám - Somlyódy László: A víz és a vízgazdálkodás

A ví

z és a vízgazdálkodás 371 Más szóval, amíg nem tapasztalunk valamilyen kedvezőtlen hatást, annak bekövetkezését nem hisszük el, és nem cselekszünk. Mire észleljük, már többnyire késő. Az üvegházhatású gázok és a savasodás elmélete már a múlt század második felében ismert volt. Az eutrofizálódás német eredetű múszó, amelyet az 1910-es években alkottak. 50-100 évre, kézzelfogható következményekre kellett várni ahhoz, hogy az éghajlatváltozás, a savasodás és az eutrofizálódás káros hatásainak szabályozásán elkezdjünk gondolkozni (csak elvétve akadt egy-egy „pusztába kiáltott szó", mint például Marsh (1874) kiegyensúlyozott és távolbalátó elemzése a Földet módosító emberi beavatkozásokról). Az előrelátás hiányáról példák sokasága sorakoztatható fel. A szennyvíztisztítással foglalkozók szinte hét évtizeden keresztül összpontosítottak a szerves szén eltávolításra, anélkül azonban, hogy a szénnel együtt jelenlévő foszfor és nitrogén felkeltették volna a figyelmüket. A vízi infrastruktúra és a területhasználat fejlesztésének buktatói szintén közismertek. Talán legjellemzőbb példa a Balaton. A nemzetközi hírű limnológusok, Sebestyén és Entz már a negyvenes években figyelmeztetnek a „kulturális" eutrofizálódás kedvezőtlen jeleire. A kiváló mérnök, Lesenyei tíz évvel később a foszforeltávolítás fontosságát hangsúlyozza. A területfejlesztési tervek korlátozni javasolják a turizmust. Mindeközben az idegenforgalom szabályozatlanul nő, és fejlesztik az ivóvízellátást. Ezt követi a csatornázás, megnövelve a tó terhelését. Elkésve kezdődik a szennyvíztisztítási program. Abban foszfor-eltávolítás nem szerepel. Megkezdődik, majd felgyorsul „a másik bőr lenyúzása": a mezőgazdaság, a műtrágyázás és a nagyüzemi állattartó telepek rohamos fejlesztése. Két riasztó halpusztulás és a tó egészére kiterjedő, sokkoló kékalga invázió vezet végül 1983ban átfogó rehabilitációs terv kidolgozásához és többek között a foszfor szennyvizekből történő eltávolításához. Csak akkor cselekszünk, ha baj van. Az okok elemzése nem könnyű. Először a több tudományterületet érintő kutatásokat említjük, amelyeket még mindig nem ösztönöznek kellően. Nem ritkák azok a nézetek, hogy a cselekvésre irányuló kutatások nem a szokásos „akadémiai" szféra feladatát képezik, és azoknak valamilyen módon a döntéshozókhoz kell kapcsolódniuk. Ebben a felfogásban természetesen van racionalitás, de helytelen alkalmazása könnyen tovább nyithatja a rendelkezésre álló ismeretek és a gyakorlatban alkalmazottak közötti, gyakran nem is kicsiny „ollót". Másodszor, a feladatok megoldásáért felelős intézmények szerepe nevezhető meg, amelyek egyrészről nehezen tudják magukba foglalni a tradicionális kutatói szemléletet (és vica versa), másrészről pedig szinte mindig a mindenkori politika rövid távú céljait követik. Kissé általánosabban, az emberek, a politika és a szakma egymástól eléggé eltérő és csak lazán kapcsolódó „szférákat" képviselnek. Harmadszor, a vízzel kapcsolatos problémák többsége a jövőre vonatkozó előrejelzést igényel. A múltban a feladatok egyszerűbbek voltak és a mérnöki intuíció általában „biztos" megoldásokat eredményezett. Napjainkban azonban — a tudomány fejlődése ellenére — egyre inkább kezdjük felismerni, hogy a „biztos" predikció nem csupán idő és pénz kérdése: sok felvetésre csak bizonytalan választ tudunk adni. Negyedszer, a bonyolult, nagyléptékű feladatokat az intézményi rendszer gyakran nem tudja megfelelően lekezelni és „értelmes" részekre dekompo-