Vízügyi Közlemények, 1998 (80. évfolyam)

4. füzet - Rövidebb tanulmányok, közlemények, beszámolók

Észlelőkút-hálózat optimális kialakítása 657 amelyek akár konvergálhatnak is az optimális megoldáshoz, ám sohasem garantálják azt — két fő kereső-módszert alkalmazhatunk: a szekvenciális és a szimultán keresést. A szekvenciális módszer alkalmazásakor az optimalizációs eljárás mindegyik lépésében egy-egy új észlelöhely bevonása, vagy elejtése történik. A szimultán módszer ezzel szemben az alternatív észlelőhálózatok valamennyi mintavételi helyét egyszerre választja ki. Az utóbbi módszer nagy észlelőhálózatok esetében túlságosan munkaigényes, mivel a kombinációk szinte áttekinthetetlen sokaságának a megvizsgálását igényli. Ilyen esetben különféle algoritmusok használhatók: pl. a „branch and bound" algoritmus (

Carrera— Usunoff—Szidarovszky 1984), a „lágyító" kereső-algoritmusok (Christakos—Killam 1993) vagy a genetikus algoritmus (Wagner 1995). Loaiciga (1989) viszont a geostatisztikai jellemzőket a statisztikai paraméter-becsléssel és a terepi információkkal kombinálja. A becslési variancia minimalizálása, bármilyen kívánatosnak tűnjék is, nem föltétlenül azonos a mintavétel-tervezés valóságos, végső céljával. Christakos és Killam (1993) például egy olyan célfüggvényt optimalizál, amely a vizsgált terület konkrét rendbetételi folyamatának fizikai-szabályozási és gazdaságossági aspektusaiból adódik. James és Gorelick (1994) az észlelőkút-sorozat elemeinek optimális számát és optimális elhelyezkedését határozza meg, amelyhez a mintavétel és a rehabilitáció várható költségének a minimuma tartozik. Az általunk alkalmazandó módszer (D 'Agostino et al. 1997) kiindulásul olyan adatokat vesz figyelembe, amelyek térben sűrűbbek, mint az időben. Felteszi, hogy a minták különböző véletlenszerűen korrelált függvények egyedi realizálódásaiként értelmezhetők. E feltételezés a coregionalization-nak (együttes regionalizálásnak) nevezett geostatisztikai megközelítés alkalmazását teszi lehetővé (Myers 1982, 1988, Wackernagel 1989). E módszer lényege, hogy az auto- és keresztvariogramok előállítása után az észlelt paramétert a mintavétel nélküli pontokban a cokriging módszer segítségével határozza meg. A cokriging módszert - egyrészt egyetlen időpontra és kölcsönösen korrelált észlelt változókra vonatkozóan (Smyth-Istok 1989, Rouhani-Wackemagel 1990, Bourgault-Marcotte 1991); - másrészt ugyanazon változóra vonatkozóan, amelynek az értékeit két különböző eljárással észlelték, pl. a földfelszínen közvetlenül és müholdérzékelökkel (D 'Agostino-Zelenka 1992); - végül, mint a coregionalization módszerét az azonos kutakban, de különböző időpontokban gyűjtött hidrogeokémiai adatokra (Goovaerts-Sonnet (1992) alkalmazzák. 1.2 Kriging, cokriging

1 A cokriging módszer a kriging-módszer kiterjesztett változata A kriging-módszeirel a térben folytonos jellemző (pl. terepszint, talajvízszint, felszín alatti víz minőségét jellemző paraméter) méréssel nem rendelkező pontokra történő becslését végezhetjük, ami1A kriging és cokriging módszert, Alley (1993) és Shakeel-De Marsily (1987) müveinek felhasználásával, Simonjjy Zoltán ismerteteti.