Vízügyi Közlemények, 1997 (79. évfolyam)

3. füzet - Dombay Gábor: Korrózió az ivóvízelosztó hálózatban

344 Dombay G. 3.3. Korrózióvédelem Az oxigén potenciális korróziónövelő tényező vasanyagú csövek, szerelvények esetében. A kalcium-karbonát'jelenléte megfelelő feltételek fennállása esetén, vasoxidokkal keveredve korróziós védőbevonat kialakulását eredményezheti. A Langelier-'mdex, bár jelentős korlátokkal bír, számos esetben képes megjósolni a bevonatkialakulás létrejöttét. A sziderit modell érzékelteti, kalciumhiány esetén szideritből álló bevonat képződhet. Lágy vizek esetén a kalcit dominál, a képződő bevonat azonban bizonyos esetekben elégtelen a megfelelő védelemhez (Kölle-Rösch, 1978). Összefoglalva, a kalcium-karbonát koncentrációja önmagában nem indikálja passzíváló hatásának lehetséges mértékét. Lágy vizekben pH < 7 esetén egyenletes korrózió indul meg. A pH növekedésével az anódos területek számban csökkennek, méretben pedig növekednek. Ez az egyenetlen eloszlás kedvez a lyukkorróziónak (Larson—Skold 1957). A magas pH, alacsony pufferkapacitás hátrányosan hat a korróziós védőbevonat kialakulására. Az ivóvíz pH értékével annak szabad szénsav tartalma szoros összefüggésben van, az agresszív szén-dioxid számos esetben felelős a vas korróziójáért. Altalánosságban megállapítható, hogy pH< 7,7 esetén a víz akkor agresszív, ha nem tartalmaz oldott oxigént, illetve, ha oldott oxigént és agresszív szén-dioxidot egyaránt tartalmaz (Öllős 1992). Különféle anionok hatását vizsgálva megállapítható, hogy a klorid és a szulfát drasztikusan növelik a víz korrozivitását. A korrozivitás mértékére a Larson-index utal. A nitrát-ionok gyakorlatilag nincsenek hatással a korrózióra. Azonban indirekt módon szerepet kaphatnak, amennyiben a hálózat nitrifikáció - mikrobiológiai úton — növeli a korrozivitást. A természetes sótartalom növeli a víz vezetőképességét, így kedvező közeget biztosít a redoxifolyamatoknak. A fertötlenitési maradékok és a korrózió kapcsolata kiemelt szerepet kap a kutatások során. A szabad aktív klór, lévén nagy potenciálú oxidáló anyag, elektronakceptorként vehet részt a vas redoxifolyamatában. LeChevallier, Lowry és Ramon (1990) vizsgálatai kimutatták, hogy a monoklóramin nem lép reakcióba azokkal a kétvegyértékü vasvegyületekkel, melyek az öntöttvas cső redukált korróziós vegyületeiként a biológiai hártyában akkumulálódtak. Ez alapján öntöttvas csövek esetén hálózati fertőtlenítés céljára monoklóramint javasol. Az öntöttvas csöveken végzett kutatások (LeChevallier et al. 1993) rámutattak, hogy a víz korrozivitásának csökkentése kedvez a szabad és kötött aktív klórmaradékok biofilm-fertőtlenítő hatásának. A korrozivitás jellemzésére LeChevallier a Larson-indexet alkalmazta. A korróziós bevonatok, formációk és repedések védelmet nyújtanak a mikroorganizmusoknak a fertőtlenítőszerekkel szemben, így ideális biotópként szolgálnak. Megfelelő korrózióvédelem alkalmazása mellett a hálózati biológiai aktivitás jobban kontrollálható. Rozsdamentes acél szerelvények és csövek esetén lokális klórkoncentráció-gradiensek lyukkorróziót okozhatnak (Tuthill 1994). Mivel a korróziós védőbevonat oldott oxigén jelenlétében alakul ki a csőfalon, rozsdamentes acélcsövek esetén különösen veszélyes lehet pangó vízterek kialakulása.