Vízügyi Közlemények, 1996 (78. évfolyam)

1. füzet - Szlávik L.-Varga M.-Váradi J.: A vízkár-elhárítási védekezési munkák országos irányításának tapasztalatai az 1995. decembere és 1996. júniusa közötti időszakban

8 Szlävik L.—

Varga M.-Väradi J. üzemelése jelenleg nem képezi sem az állam, sem az önkormányzatok, sem pedig a magángazdák feladatát. E vagyoni kör kezelői, fejlesztési feladatai feltétlenül indokolják a nagy hagyományú, bevált struktúrájú vízgazdálkodási társulatok újraszervezését, érdekeltségi alapon. Ugyanakkor ez a problémakör az állam szerepvállalásának újraértékelését is felveti, vagyis a kizárólagos állami feladatok maradéktalan ellátásának anyagi fedezete az együttműködő üzemi, üzemközi (társulati) és állami rendszer működőképességének alapvető feltétele. Szólni kell még az ún. helyi vízkár-elhárítási feladatok nagyságrendjéről is. A kis vízfolyások összes hossza hazánkban 35 000 km, ebből 1500 települést több mint 1800 kisebb patak szel át, amelyek belterületi szakaszának hossza mintegy 6000 km. Az állami kezelésben lévő 5500 km kis vízfolyás 80%-a kiépült, 20%-a rendezetlen. Árhullámaik csökkentésére 169 millió összes térfogatú tározókapacitás szolgál. A kiépített medrek a külterületen az átlagosan 3-10 évenként, belterületen a 30-50 évenként előforduló árvizeket képesek elöntés nélkül elvezetni. A hangsúlyosan dombvidéki területeken jelentkező helyi vízkár-elhárítás — ahogyan az idei év számos ilyen eseményei is megmutatta — a belterületek élet- és vagyonbiztonságának megteremtését szolgálja, ezért ez —az 1995. évi LV1I. törvény értelmében — önkormányzati feladat és felelősség. A vízügyi szolgálat azt tervezi, hogy — az árvízvédelemhez hasonlóan — a sík- és dombvidéki vízrendezés helyzetét és feladatait is részletesen elemzi és a teendőkről kormányzati előterjesztési készít. Ezt a szándékot az alábbiakban ismertetésre kerülő 1996. I. félévi vízkár-elhárítási események csak megerősítették. A vízkár-elhárítás létesítményeit — helytelenül — nem termelő infrastruktúraként tartja számon a gazdasági vezetés, illetve a közgondolkodás, úgy vélve, hogy hasznuk, megtérülésük gazdasági módszerrel nem kimutatható. Valójában a fejlesztés révén a müvek védőképessége lehetővé teszi a nagyobb, tehát ritkábban előforduló terhelések elleni védelmet. Következésképpen a káreseményeknek nem csak a nagysága, de a gyakorisága is csökken, s így az éves fajlagos károk radikálisan csökkenthetők. Ugyanakkor a nem kellően kiépített védmüvek tönkremenetele, vagy kapacitáshiánya miatt bekövetkezhető elöntések miatti tetemes károk, és a biztosan előforduló igen magas védekezési költségek visszatérően terhelhetik a nemzetgazdaságot úgy, hogy emellett a védelmi helyzet semmit sem javul. A művek és tartozékaik, valamint a védelmi eszközök, berendezések csak megfelelően karbantartott állapotban felelnek meg rendeltetésüknek. Ennek híján a létük hamis biztonságérzetet sugall. A fenntartásra fordítható összeg reálértéke azonban a 80-as évek elejétől rohamosan csökkent. A rendelkezésre álló fenntartási keretek a normatív számítások szerint a szükségesnek a harmadát sem teszik ki, így a műszakilag indokolt felújítások szinte teljes egészükben elmaradnak, a karbantartási munkák ciklusideje az ésszerű határokon régen túlnőtt. A vízügyi igazgatóságok számára rendelkezésre álló fenntartási keretek 80%-át ma már az üzemelési- és a bérköltségek emésztik fel. A fennmaradó, reálértékben igen csekély összegek a legégetőbb problémák elhárítását is alig fedezik. A jelenlegi gazdasági viszonyok között a vízgazdálkodás fejlesztési és fenntartási-üzemelési igényei költségvetési forrásokból a szükséges mér-