Vízügyi Közlemények, 1996 (78. évfolyam)
3. füzet - Harkányi Kornél: A mértékadó árvízszint meghatározása a vízhozam adatokból hidrológiai modellek segítségével
A mértékadó árvízszint meghatározása... 331 elöntve az árteret, és a mederben a vizsgált szelvényben ezért egy sokkal alacsonyabb vízállás alakul ki. Mindkét esetben könnyű belátni, hogy ilyenkor az észlelt vízállás nem reprezentatív, vagyis nem jellemzi a vízgyűjtőn lejátszódó folyamatokat. Ilymódon az észlelt vízállás adatokból álló idősor nem homogén, nem is lehet az. A fenti esetekben a statisztikai módszerek nem alkalmazhatók megbízhatóan. Ezt a problémát abban az időben is felismerték, amit a következőképpen fogalmaztak meg: Az adatok egyöntetűségét fizikai hatások bontják meg. A megbomlott egyöntetűség helyreállítását fizikai megfontolások alapján lehetne elvégezni. Ehhez azonban elsősorban vízhozam idősorok kellenének. Ilyen, kellő hosszúságú idősorok azonban nem álltak rendelkezésre. Az egyöntetűvé tétel fizikai módszerei alapadatok hiányában - teljes indokoltságuk ellenére — nem voltak alkalmazhatók (VITUKI 1976). Ezek után az adatok ,javítását" statisztikai módszerekkel próbálták végrehajtani. Ez az eljárás újabb problémákat és nehézségeket okozott. Ugyanis ez azt jelentette, hogy hatalmas mennyiségű (70 éves hosszúságú) adatsorokat kellett gépre vinni, azokat ellenőrizni, majd egy algoritmust kidolgozni az adatok egyöntetűvé tételére. Ez óriási feladatot jelentett, szakmai szempontból pedig nagy vitát indított el a hidrológusok között. Az adatokat úgy próbálták egyöntetűvé tenni, hogy azokat az 1970-es mederállapotra átszámították. Ez azt jelentette, hogy az idősorokban levő trendeket vették figyelembe, de csak a jégmentes időszakokra. ílymódon sikerült egy teljesen fiktív adatsort előállítani, mely idősor adatainak a valósághoz nem sok köze volt. Ráadásul ez az adatsor csak az akkori mederállapothoz volt rendelhető, ami azt jelenti, hogy mederváltozások esetén ezeket a javításokat (egyöntetűvé tételt) mindig meg kellene ismételni az éppen aktuális mederállapotra. Ezzel a módszerrel azt ugyan elérték, hogy az adatsorok statisztikai szempontból egyöntetűek lettek, de tulajdonképpen csak a mederváltozások hatásait sikerült így kiszűrni. A vízgyűjtőn lejátszódó folyamatokat az így kapott adatsorok ugyanúgy nem jellemezték. A módszer tehát hidrológiai szempontból nem elfogadható, hiszen egy folyószakasz valamely szelvényében kialakuló vízállás nemcsak a mederállapot, hanem a vízgyűjtőn lejátszódó folyamatok függvénye is. A fentiek alapján rögtön két következtetés vonható le a mértékadó árvízszintek értékeivel, illetve megbízhatóságával kapcsolatban. Az egyik az, hogy a vízmérce szelvény feletti szakaszon bekövetkező gátszakadás esetén (pl. az 1954-es és 1965-ös dunai árvizek idején) a szelvényben kisebb vízállások alakulnak ki, mint amekkorák akkor fordulnának elő, ha nem történik gátszakadás. Ebben az esetben a számításoknál figyelembe vett kisebb vízállás adat csökkenti a mértékadó árvízszint értékét, tehát csökken a biztonság is. A másik eset, amikor a vízmérceszelvény alatti jégbeállás emeli meg a vízállást, ebben az esetben nyilván nagyobb értékek adódnak, amelyek esetleg fölöslegesen emelik a mértékadó árvízszintet, feltéve, ha a jövőben azt feltételezzük, hogy a jég beállását nem engedjük meg (jégtörés).
