Vízügyi Közlemények, 1996 (78. évfolyam)
2. füzet - Pálfai Imre: A talajnedvesség és a talajvízállás változásai az Aföldön
210 Pálfai Imre A tavaszi hónapokban, majd nyáron — az egyre melegebbre forduló időjárás és a vegetáció megindulása, illetve fejlődése hatására — a talaj nedvességtartalma fokozatosan csökken s az ősz elején éri el a minimumát, ami átlagos időjárás esetén 35-40%-os nedvességet jelent. Száraz tavasz és nyár esetén a nedvességtartalom 20, sőt 10% alá is csökkenhet, ami a növények számára már nem vehető föl (hervadáspont). Pl. 1992. augusztus 31-én a talaj 0-0,50 m közötti rétegének nedvességtartalma az Alföld középső térségében nem érte el a 15%-ot. A talaj mélyebb rétegeiben több volt a nedvesség, 0,50-1,0 m között 20-30% {Durtay—Tölgyesi 1993). A talaj nedvességtartalmát számottevően befolyásolják az agrotechnikai eljárások is. Rontó (csökkentő) tényezők: a vetésváltási lehetőség beszükülése, tőszámnövelés, a megkésett vagy rossz minőségű talajmüvelés, hosszú tenyészidejű fajták termesztése, nagyadagú műtrágyázás. Javító tényezők: a vetésváltás előnyös hatásának kihasználása, gyomirtás, szakszerű talajművelés, rövidebb tenyészidejű fajták termesztése, jól megválasztott tőszám, öntözés (Ruzsányi 1993). Csapadékos évben a talaj nedvességtartalma nyáron is elérheti a szántóföldi hasznos vízkapacitás 100%-át, sőt azon túl is mehet, ami szélsőséges esetben belvizek kialakulásához és - a levegőtlenség miatt - a növényzet károsodásához vezet. Az Alföldön - az utóbbi 25 évben — 1000 km 2-t meghaladó nyári belvízi elöntések voltak 1970ben, 1975-ben és 1980-ban (.Pálfai 1988). Az utóbbi 12-15 évben a csapadék csökkenő tendenciája és a növekvő párolgás következtében a talaj felső I méteres rétegének relatív nedvessége csökkenő tendenciát mutat (Nemes 1993). Ez főként a nagyobb téli csapadék elmaradására vezethető vissza. A három részre osztott 1901-90 közötti időszakban — a relatív talajnedvesség nyári átlagainak az eloszlása alapján —az 1931-60-as időszak tűnik a leginkább aszályos 30 évnek (Mika-Nemes 1992). Az 1881-ig visszamenőleg kiszámított talajnedvességi adatok Zalaegerszeg esetében mérsékelten emelkedő, Kecskeméten és az ország keleti részén csökkenő trendet jeleznek ( Dunkel 1994). A VITUKI egykori kömpöci (Bács-Kiskun megye) kísérleti állomásán mért talajnedvesség értékek általunk elvégzett előzetes feldolgozásával is a csökkenő irányzatot lehetett kimutatni: a talaj felső 0,60 m-es rétegének évi átlagos nedvességtartalma az 1986-93 időszakban csupán fele volt az 1964—76 közötti időszakra jellemző értéknek (1. ábra). Mélyen elhelyezkedő talaj víztükör esetén a sorozatos száraz évek hatására a mélyebb (1,00-1,80 m közötti) talajrétegek is kiszáradhatnak a holtvízig, különösen a vízháztartás szempontjából kedvezőtlen elővetemény után (Ruzsányi 1993). A talajvíz évi járását az ősz végén — tél elején meginduló emelkedés, a tavaszinyári tetözés, majd az azt követő vízszintsüllyedés jellemzi. Az évi vízjáték általában 0,3-1,2 m közötti. A felszínhez viszonylag közeli talajvíznél az ingadozás nagyobb, a mélyebbeknél kisebb (Ubell 1959). Eltérő az évi szélsőértékek ideje is: minél mélyebben helyezkedik el a talajvíztükör, annál később alakul ki az évi maximum és az évi minimum. A legmagasabb vízállások ideje március-július, a legalacsonyabbaké szeptember-december (Ubell 1959, Rétháti 1983). Az Alföldön a talajvíz terep alatti mélységének sokévi átlaga tarka képet mutat. Legtöbb helyen 3—4 m mélységű talajvíztükröt találunk, s csak egészen kis
