Vízügyi Közlemények, 1994 (76. évfolyam)

4. füzet - Stelczer K.: Negyven éve az árvíz uralta a Szigetközt

372 Stelczer Károly hetően, július 13-án a kora reggeli órákban egy teljes vonatszerelvény terméskő elindult Rajka vasútállomásra. A véletlenek ilyen szerencsés egybeesésének köszönhetően sikerült elzárni azt a buzgárt, amelynek helyén történő gátszakadás esetén nemcsak egész Szigetköz hanem Mosonmagyaróvár és a Hanság is víz alá került volna. A védelem vezetésnek a rajkai buzgár elleni védekezése során még egy igen felelősségteljes feladatot is magára kellett vállalnia. A buzgár feltörése után a talajtörés illetve a gátszakadás veszélye állandósult. A veszélyeztetett helytől néhány km távolságban (2. ábra) Dunakiliti és Rajka lakossága nyugodtan aludt. Felébreszteni? Riadókészültségbe helyezni? Kiüríteni? A védelemvezetés bízott a sikeres védekezésben bár - ekkor még nem tudta, hogy a bekövetkező három nagy szakadás mindegyike buzgár, talajtörés következménye lesz - továbbá a védekezés helyére telepített telefonban, amely összeköttetést létesített Győrrel, a győri árvízvédelmi központtal, s ezért nem riasztott. A technika akkori színvonalára jellemző volt, hogy a központ és a védekezés helye között folyamatos beszélgetést kellett folytatni, mivel töltésszakadás esetén a légvezeték is elszakad. Ha a telefonvonal szakadása előtt nem sikerül a töltésszakadás tényét közölni, a köz|X)nt csak a néma telefonból következtetheü ki, hogy töltésszakadás történt és Dunakiliti, Rajka lakosságát riasztani kell. Negyven év távlatából az akkori kapcsolattartás színvonala tragikusnak mondható. A július 12-éről 13-ára viiradó éjszakai sikeres védekezés után a délelőtti órákban a kormány képviseletében megjelent személyesen Vass Zoltán miniszterelnök-helyettes és Bebrits Lajos közlekedési miniszter. És ekkor egy igen tanulságos és emlékezetes beszélgetésre került sor. A magyar koimány nevében Vass Zoltán kijelentette: „A Szigetközt meg kell menteni az árvíztől. A töltésen a víz nem törhet át. Azországöszszes munkagépét és földmunkáséit ide irányítjuk." „Sajnos késő" volt a válasz. „Szigetközben a fakadó víz mindent elöntött. Nincs száraz föld. A védtöltések átáztak, nagyrészük földmunkagépekkel már nem járható. A minden eddiginél nagyobb árvizet az ötven éve alig karbantartott, nem erősített töltések nem bírják ki. Viszont nem fog elszakadni a védvonal Cikolasziget és Kisbodak közötti mintegy 10 km-es szakaszon, melyet 1952-54 között néhány millió forintért megerősítettünk." (A megerősített szakaszon semmiféle védekezésre nem került sor.) A magasszintű látogatás idejére végre megérkezett az első néhány tonna kő a Mosoni-Duna medrének lezárására. A közel 20 órája erejét megfeszítve dolgozó rajkai kőtoló csapat az utolsó homokzsákot rakta meg és hordta a buzgár által kimosott töltésbe. A védelemvezető pedig csak július 15-én a kisbodaki szakadás után tudott egy motorcsónak padlózatán néhány órát pihenni, míg Dunaremetéről Cikolaszigetre tette át tevékenységét. Elgondolkodtató, ez volt a „minden segítség" megadása? Az 1954. évi árvíz után megindult a magyarországi árvízvédelmi rendszer fejlesztése. Ennek eredményeként volt sikeres az 1965-ös dunai és az 1970-es tiszai rendkívüli árvizek elleni küzdelem. A sikerek, vagy a lassan negyedszázada tarló szárazpe-