Vízügyi Közlemények, 1992 (74. évfolyam)

1. füzet - Fejér László-Koltay József: Gróf Széchenyi Istvánra emlékezve: A vízgazdálkodási társulatok múltja és jelene (I. rész)

Gróf Széchenyi Istvánra emlékezve: a vízgazdálkodási társulatok múltja és jelene 21 az ártéri járulékról. A törvény kötelezővé tette a műszaki ártérfejlesztést, s annak alapjául az addig tapasztalt legnagyobb árvízszintet szabta meg. A műszaki ártérfejiesztés jelentősége abban állott, hogy az ártéri érdekeltség ne a korábbi önkéntes bevalláson, valamint az egyszerű helyszíni bejáráson alapuljon, hanem bizonyító erejű műszaki adatokon. Az árvizek által a múltban rendszeresen sújtott ősi árterek mellett a vízszabályozás nem sikeres végrehajtása (az árvízszint növekedése) következtében új, korábban vizet nem látott ún. fennsíki árterek is keletkeztek. A század utolsó éveiben a társulati érdekeltségbe e területek tulajdonosait is kötelezően bevonták, ami meglehetős feszültséget keltett mindaddig, míg a megfelelő művek megépítése a fennsíki árterek birtokosai számára is biztosítottak előnyöket a korábbi állapottal szemben. E munkálatok nagy részét azonban már nem az ármentesítő társulatok, hanem a vízjogi törvény rendelkezéseinek köszönhetően gombamódon szaporodó vízszabályozó, vagy vízhasználati társulatok végezték az időközben (1879) megalakított kultúrmérnöki hivatalok felügyelete és irányítása mellett. A társulati mozgalom önkormányzatába való fokozatos állami beavatkozás jeleként megjelent a „közérdekből fenntartandó" vízitársulat fogalma és gyakorlata. Azzal, hogy a kormányzat bizonyos társulatokat közérdekűnek nyilvánított, kötelezhette az érintetteket az országos érdekeket is jelentő vízi munkák végrehajtására, illetve a költségek előteremtésére. Az így megnövekvő társulati terhek ellensúlyozására a rentabilitás határán túli költségeket az állam magára vállalta. Ez, egyes állandó pénzügyi létbizonytalanságban dolgozó társulatok számára, egyfajta biztonságot is jelentett, így nem volt ritka eset, hogy egy-egy társulat minden követ megmozgatott a „közérdekű" kategóriába sorolásáért. Összefoglalóan megállapítható, hogy a vízügyek jogi rendezése a XIX. század végi Magyarország gazdasági előrehaladásának fontos feltételeit teremtette meg. A századfordulóra a Tisza völgyében csaknem teljesen, a Duna mentén pedig kisebb öblözetektól eltekintve nagyrészt készen állott a mentesített árterek védelmére szolgáló töltéshálózat, s ezzel együtt a Duna-völgyben több mint 4 ezer km, a Tiszavölgyben pedig csaknem 8 ezer km vízlevezető árokhálózat szolgált az árterek káros vizeinek eltávolítására. A XX. század elején a társulatok által végrehajtott lecsapolások mellett a fő feladatot a belvízrendezések jelentették. Ez érthető is, hiszen az ártéri birtokosok szempontjából a belvizek elleni védekezés lassanként ugyanolyan fontos kérdéssé válik, mint maga az ármentesítés. Jellemző adatként érdemes megemlíteni, hogy 1913-ban már 101 - kifejezetten a belvizek levezetése érdekében alakult - társulat (Koltay 1987) működött az országban (5. ábra). Érdekeltségük meghaladta a 4000 km

2-t. Több, mint felük a Duna völgyében tevékenykedett. A Tisza vidékén kevesebb lecsapoló társulat alakult, mert itt a nagy vízrendező társulatok a belvízrendezéssel együtt többnyire elintézték a mocsarak lecsapolását is. A vízjogi törvény 40. pontja értelmében a XIX. század végén megszaporodtak a mederkarbantartási munkák, amelyeket a kultúrmérnöki hivatalok végeztek, s melyeknek költségeit nem a társulatok, hanem a hatóságilag megállapított érdekeltek viselték. Meg kell említeni, hogy a XIX. század végén, ill. századunk elején nemcsak a vizek kártételei ellen, hanem a vizek hasznosítására; öntözési feladatok ellátására is tör-