Vízügyi Közlemények, 1992 (74. évfolyam)

1. füzet - Fejér László-Koltay József: Gróf Széchenyi Istvánra emlékezve: A vízgazdálkodási társulatok múltja és jelene (I. rész)

Gróf Széchenyi Istvánra emlékezve: a vízgazdálkodási társulatok múltja és jelene 17 A Tiszavölgyi Társulat első pesti nagygyűlésén már két, egymással ellentétes nézet csapott össze atekintetben, hogy a Társulat milyen szerepet játsszon a munkálatok irányításában. A konzervatív vélemény szerint nem érdemes az (akkor már javában szerveződő) társulatoknak önállóságot adni a munkák kezdeményezésében, hanem a központi bizottság legyen az, amely a munkában érintett sok ezer birtokos érdekeit egymagában képviseli. A vidéki társulatok minden igyekezete a központilag elrendelt munkák végrehajtására és a szükséges ellenőrzésre irányuljon. Az ellenzékiek szerint viszont a végrehajtás kezdeményezése - amennyiben az összhangban áll az általános tervekkel - valamint a munkák felelőssége a vidéki társulatokra háruljon, s a központi bizottság csak akkor lépjen közbe, ha az általános közérdek nem érvényesül. Leegyszerűsítve: a vidéki társulat bármilyen munkát elvégezhet, ha az az általános tervekkel nem ellenkezik és a munkákra pénz is van. A központi bizottságban érvelő ellenzéki politikusok csak arra kívántak felügyelni, hogy életképes, tehát kellő számú érdekeltet tömörítő társulatok jöjjenek létre. A vitában végül is az utóbbi, a társulati demokratizmust jobban kifejező és megtestesítő megoldás hívei kerekedtek felül, biztosítva ezzel a Tisza-szabályozás ügyében érdekeltek nagyobb önállóságát és kezdeményezőkészségét (Kovács 1889). Az 1846-ban megalakított Tiszavölgyi Társulatba tömörült vidéki szervezetek kötelezték magukat az ármentesítés és lecsapolás költségeinek viselésére (2. ábra). Ezzel megszűntek az önálló, egymástól független, s ezáltal összehangolatlan védekezések, s lehetővé vált a Tisza vidék egységes szempontok szerinti vízmentesítése. A Tiszavölgyi Társulat létrehozására azért is szükség volt, mert 1847-ben már 13 tiszai társulat működött: a Beregmegyei Vízszabályozó Társulat, a Szatmármegyei Társulat, a Bodrogközi Társulat, az Ondava-Tapoly szabályozó Társulat, a Felső-szabolcsi Társulat, a Tisza-Dobi Társulat, a Szalók-Tiszabői Társulat, a Heves megye határában lefolyó TiszaSzabályozására alakult Egylet, a Jászkiséri Tiszaszabályozási Külön Társulat, a MindszentApátfalvi Társulat, a Szolnok-Csongrádi jobbparti Társulat, az Első bácsi Társulat, a Kákafoki-Körösi Társulat. A kormányzat természetesen igyekezett - felhasználva Széchenyi népszerűségét - növelni befolyását a Tiszavölgyi Társulat irányításában, ugyanakkor Széchenyi pozícióját erősítette az, hogy semmi nem lett volna súlyosabb csapás a kormányzatra, mint hogy Széchenyi - a sikertelenséget látva - lemond hivataláról. Széchenyi a munkák költségét 6 millió forintra becsülte. Úgy gondolta, hogy ha a királyi kamara a só felemelt árát felhasználva 10 esztendőn keresztül évi 100 ezer forintot vállal, a kincstár segélyként évi 50 ezer forint támogatást ad, - akkor a hátramaradó 4,5 millió forintot kamatmentes kölcsönként a Tisza-völgyi társulatok használhatnák fel. Az elképzelés érdekében kemény alkudozásokat folytatott a bécsi kancelláriával, az udvar nagyhatalmú uraival. Már-már úgy látszott, hogy a szükséges pénzt nem tudja megszerezni, s a lemondás gondolatával foglalkozott. Végül a sürgetésére kapott királyi leirat két éven át 50 - 50 ezer, összesen tehát 100 ezer, a só árából pedig a munkálatok idejére évi 100 ezer forintot engedélyezett. A fennmaradó összeget (400 ezer Ft) pedig egy bécsi tőkéscsoporttól sikerült megszereznie 5%-os évi kamatra - de a kormány garanciájával - így végülis az 1846. augusztus 27-én megkezdett tiszadobi munkálatok 550 ezer forintnyi tőke biztos tudatában indulhattak meg (Kovács 1889).