Vízügyi Közlemények, 1990 (72. évfolyam)

3. füzet - Tarnóy András: A vízkészlet-gazdálkodás időszerű feladatai

226 Tarnóy András bői, a Duna—Tisza közi talajvizek szintcsökkenéséből következtethetően) vagy elszenynyeződése, ami oda vezethet, hogy a nem ivóvizet igénylő felszín alatti vízhasználatokat át kell terhelni a felszíni vízkészletekre. A jelenlegi mérlegelési-döntési gyakorlat a sokéves augusztusi 80%-os tartósságú felszíni vízhozamot tekinti mértékadó vízkészletnek és ezt veti egybe az általában ugyancsak augusztusban jelentkező csúcsigénnyel. Ez a módszer ma már nem felel meg azoknak az igényesebb elvárásoknak, amelyek az önkormányzati szervezet kialakulásából, a társadalmi és térségi megállapodások létrehozásából és a vizekkel kapcsolatos társadalmi érdeklődés várható növekedéséből származnak. Ezért az eddigi gyakorlatot fel kell váltsa a területen működő, számítástechnikával támogatott eszköztár, amely a különböző havonkénti helyzet bemutatására és az éves jellemzésre is alkalmas, és amely a havi mértékadó vízkészletértéket a vízminőség jellemzésével is ellátja. Bár ez a megoldás csak módszertani fejlesztésnek tűnik, azonban szükséges ahhoz, hogy a vízigények éven belüli jelentkezését, illetve ingadozását egybe lehessen vetni az ugyancsak ingadozó lefolyással, tekintetbe lehessen venni a vízminőség éven belüli ingadozását is, és így a mainál realisztikusabb módon lehessen elszámolni a vízkészletekkel, azok kihasználtságával, továbbá elfogadható javaslatok legyenek megfogalmazhatók az említett területi konszenzus kialakításához. Sajátos és nagyjelentőségű feladat az ökológiai (környezetvédelmi) vízigény tartalmi megfogalmazása, a szükséges vízigények térbeni és időbeni meghatározása, és beépítése a vízkészlet-gazdálkodási döntési folyamatba. Ennek módszertani hátteret is ki kell alakítani, ami jelentős tudományos kutatást kíván. A vízgazdálkodás-politika alakításában, de a napi operatív munkában is a készletek hatékony és gazdaságos használatára kell törekedni részben a vizeknek a területen történő visszatartásával, részben a kiépített vízpótló művek és vízelosztó rendszerek kihasználásának szabályozásával, a vízkormányzási előírások felülvizsgálatával és pontosításával. A jogi eszközöket úgy kell továbbfejleszteni, hogy a beavatkozásokkal kapcsolatos eljárás fejezze ki: a vízkészlet-gazdálkodó szervezet nem eloszt, hanem engedélyez, felügyeletet gyakorol és tájékoztatja az érdekelteket, hogy igényeik milyen megbízhatósággal elégíthetők ki (mennyiségi és minőségi szempontból); vitás helyzetekben módot ad az érdekeltek egymás közötti megegyezésére (szűkös helyzetben a vízkészlet megegyezés alapján történő újraelosztására, vízkészletnövelő intézkedések megtételére stb.). 1.2. Felszín alatti vizek Az eddigi vízkészlet-gazdálkodási döntések olyan számításokból indultak ki, melyek szerint felszín alatti, hasznosítható vízkészletünk mintegy 14 millió m

3 d~'. Kiépített közműves kapacitásunk nem éri el a 6 millió m

3 d~ '-t; egyéb (ipari, mezőgazdasági) célú, felszín alóli víztermelésünk nem haladja meg ugyanezt az értéket. Ennek ellenére, mivel — parti szűrésű vízbeszerzésre alkalmas területeink nagy része beépült, ezért nem vehető igénybe; az ilyen vizek nagy része elszennyeződött; ezenfelül részletesebb vizsgálataink arra mutatnak, hogy az ide sorolt vízelőfordulások nagyobb része nem is jellegzetesen parti szűrésű (pl. a Tisza teljes hosszában és a Duna mentén, a Budapest alatti szakaszon nagyobbrészt); — síkvidéki területeink rétegvizeiben (hőmérséklettől függetlenül) egyértelmű nyomáscsökkenési tendencia mutatkozik (a készletek túlterheltek);