Vízügyi Közlemények, 1989 (71. évfolyam)

3. füzet - Kerényi A. Ödön: Van kiút a nagymarosi gödörből

402 Kerényi A. Ödön nül nagyobb a szennyezett iszap lerakodási veszélye, mintha a víz folyamatosan áramolna a turbinákon keresztül, ahogy a tározóba érkezik. Ezért döntött a Parlament is úgy, hogy mindaddig, amíg a tervezett szlovák szennyvíztisztítók nem épülnek meg, a bősi vízerőmű ne járjon szakaszosan, hanem folyami jelleggel, tehát a Duna mindenkori vízhozamát azonnal átengedve. Ezt az alapvető módosítást a magyar villamosenergia-ipar tudomásul vette, számolva az ebből származó kb. 200 MW teljesítménycsökkenéssel is, de a népszavazást követelők nem bíznak abban, hogy szlovák részről az átfolyó vízerőművi üzemmódot betartják, ezért a nagymarosi vízlépcső építésének leállításával akarják a bősi vízerőmű csúcsrajáratását lehetetlenné tenni. Ez azonban végzetes hiba lenne, Magyarország számára okozna ugyanis jóvátehetetlen kárt, mivel annak minden hátránya a magyar népgazdaságot sújtaná és kétségbe vonná nemzetközi szavahihetőségét is. A kiút tehát a nagymarosi gödörből az, hogy a csehszlovák féllel el kell fogadtatni ezt a kompromisszumot, hogy ne járjon csúcsüzemben a bősi vízerőmű mindaddig, amíg a szennyvíztisztítás megnyugtató szintet nem ér el és vegyék tudomásul, hogy a vízlépcsők üzemét alapvetően az ökológiai szempontok szerint kell irányítani, tehát az energiatermelés is másodlagos jelentőségű a környezetvédelmi érdekek mellett. A kormánynak ez irányban kellene tehát a szlovák féllel folytatott tárgyalásokat vezetni, hogy a szennyvíztisztítási erőfeszítéseket ne durva szerződésszegéssel, hanem ésszerű kompromisszummal érjük el. Mindehhez elegendő lenne a csehszlovák és magyar kormány meghatalmazottak közötti megállapodás és közös utasítás a fentiek betartására saját vízgazdálkodási és energetikai szerveik felé. Ez lenne tehát a gödörből kivezető ésszerű stratégia, amit 30 éves villamosenergia rendszerirányítási tapasztalatom sugall és nem a nagymarosi munkák leállítása, aminek következményeit részleteiben is szeretném kifejteni. Előre kell bocsátanom, hogy nem a villamosenergia-ipar kezdeményezte a vízlépcső építését, és nem vállal felelősséget az általános energiagazdálkodás múltban történt hibáiért sem, aminek épp úgy szenvedő alanya volt, mint az egész népgazdaság. Engedjenek meg ehhez egy rövid történeti visszatekintést. A Mátra-vidéki Erőmű vállalati főmérnöke voltam, amikor 1953 júniusában azonnali hatállyal kineveztek a Bánya- és Energiaügyi Minisztérium Villamosenergia Iparigazgatóság helyettes vezetőjévé, iparági főmérnökké. Ennek háttere a Rákosi-Gerő „vas és acél országa" programot veszélyeztető energetikai gondok voltak, amely 1952 őszén kezdődött, spontán jellegű villamosenergia-korlátozásokban jelentkezett. Az erőművi teljesítményhiány 1953 őszén még fokozódott is mindaddig, amíg 1954. január 15-én bevezetésre nem került az általunk kidolgozott villamosenergia- és teljesítménygazdálkodási rendelet, amely egyrészt megszervezte az erőművek maximális kihasználását, másrészt 2000 ipari üzem - 50 kW-nál nagyobb csatlakozással - számára előirt kötelező vételezési menetrend révén biztosította akkor másfél millió háztartási fogyasztó szabad vételezését, akik addig elsődleges kárvallottjai voltak a váratlan lekapcsolásoknak, mivel az ipari fogyasztókat tilos volt korlátozni, analóg a mai romániai gyakorlattal. Az első ötéves tervek évi 12%-ot is meghaladó villamosenergia-igény növekedését sem a szénbányászat, sem az erőműrendszer nem győzte fedezni és ekkor állt át a kormányzat a kisebb, de mégis évi 8-9% közötti villamosenergia többletet jelentő népgazdasági fejlesztésre, ami villamosításunk kezdeti időszakától, tehát a század elejétől egészen 1978-ig jellemezte hazánkat. Az első ötéves terv időszakában találkoztam először a nagymarosi vízerőművel