Vízügyi Közlemények, 1989 (71. évfolyam)
1. füzet - Dunka Sándor:Az Ér- és Berettyószabályozó társaságok története
110 Dunka Sándor láttam hajót" (Györffy 1922). Hajón természetesen itt ladikot kell értenünk, melyet sekélyebb vízben rúd vagy evezőlapát segítségével toltak, mélyebb helyeken pedig szabadon úszott. A mocsaras, ingoványos helyeken bivaly, vagy ló segítségével húzták át. Györffy (1922) írja azt is, hogy a Sárréten kívül talán az egész világon nem volt sárhajó, amit a sár fölött ló húzott. A vadvizek beláthatatlan messzeségig terjedtek ingoványos rónák, semiyek, káka, nád, sáserdők tették változatossá a vidéket és a lápokat. A törpe kőrisfák és a parti füzesek alig látszottak ki a nádtengerből. A zsombékok tövében alig 0,20-0,30 méter vastagságban korhadt növényzet takarta el a pár öles iszapos, vizes mélységet. „A szilárd földnek látszó talaj eleinte csak ingadozott, később süppedt, és ha egyszer beszakadt, lassanként elnyelte martalékát. Az áldozat mentül jobban evickélt és küzdött, annál lejjebb süllyedt, és az iszapos vízben levő hínárok és tóvirággyökerek lassanként összefonták lábait, elmerült végleg. Elnyelte a fekete iszap és feje felett megjelent újra a zöld pázsit, a harangos virág és a széles lapulevél, hogy készen várja újabb áldozatát. Jó állat sem vetődött erre a tájra; csak a kivert rideg bika kereste fel néha, ha felbosszantották. Ez aztán eltévedve, leszakadva napokig ott bömbölt, amíg el nem nyelte a mocsaras süppedék." (Reszeghy 1941). A nád és sáserdő közül csak egy-egy sziget - lapanyagnak, vagy ormágynak nevezte a nép - emelkedett ki, ez volt az egyetlen biztos hely a lápok világában. A sűrű berkekben farkas szoptatta kölykeit, a madárfészkek körül róka ólálkodott, kígyók tömege csúszkált a zsombékok között, farkatlan vízikutya csúszott, mászott. Farkas üvöltött, ha emberszagot érzett, a vízikutya éktelen hangon rikoltozott. De az igazi mocsári élet este kezdődött, békák milliói hallatták mélabús brekegésüket, szúnyogok milliárdjai zúgtak a nádas felett, a vízibika bánatos melódiájába beleharsant a csikasz farkas üvöltése, gémek, sirályok, szárcsák, gödények, ludak, vadkacsák, vöcskök, bíbicek hangja tette változatossá az amúgy is kibírhatatlan hangzavart. A környék babonás lakossága sárkányok lakhelyeként emlegette. Még a legmerészebb ember is örült, ha naplemente előtt kimenekülhetett erről a, különösen éjszaka, veszélyes helyről. Este a Sárrét nagy szigeteire települt községek templomainak apró harangjai hívták, vezették haza a falvak földeken dolgozó lakóit. A községekben a közlekedés vízre fektetett fűzvesszőből font és nádkévéből összerakott hidakon, a bürühidakon át történt. A két Sárrét - bár a szabályozás megkezdésekor különálló terület volt - különböző ereken, fokokon és vízfolyásokon keresztül több helyen összefüggött, amint ezt az úttérképen is látjuk. Wiirtenberger (1854) kiadványban olvashatjuk, hogy „Annyi volt a farkas a Berettyó és Sebes-Körös vidékén,... hogy napról-napra kellett védelmi harcot folytatni ellenük... Békés vármegye 1736. évi közgyűlési határozata, amely a farkasok közerővel való kiirtását rendeli el, 72 farkasfej beszállítására kötelezi - kivetés szerint - a községeket... Az 1775. évben 26 848 varjú-, 80 514 veréb- és 36 farkasfejjel kellett beszámolniuk a községeknek... Vetésnek sehol semmi nyoma, mert lehetetlen volt azt megőrizni a szarvasoktól, vaddisznóktól, s ha ezektől megvédték volna, lelegelték azt a darvak, melyek oly nagy számmal kóvályogtak, mintha felhő borította volna el az eget." A Sárrét sokszor mentette meg a lakosságot az ellenség pusztításától, sőt nem egyszer az ellenséget pusztította el. Eszterházi Pál az 1636. évi szalontai ütközetről említi, hogy a törökök az utakat nem ismerték el, így elpusztultak a sárréti mocsarakban.
