Vízügyi Közlemények, 1986 (68. évfolyam)

4. füzet - Rövidebb tanulmányok, közlemények, beszámolók

544 Bosznay Miklós műveket és vízhasználatokat, a szolgalmakat és a társulatokra vonatkozó adatokat tartalmazza. A 66.654/1885. sz. körrendeletből: 3. §• Minden vízi könyv berendezéséhez szükséges: 1. Iktatókönyv 2. Vízi könyv 3. Okirat- és térképgyűjtemény. 5. §• A vízi könyv rovatai a következő adatokat tartalmazzák: 1. A vízi könyv számát. 2. A megyét és községet, melynek területén a vízhasználat vagy vízi munkálat van. 3. A vizet és annak azt a partját (jobb vagy bal), ahol a vízhasználat vagy vízi munkálat van. 4. Az engedély-okirat vagy a régi jogot igazoló határozat (...) számát és keltét. 5. A vízi munkálat vagy vízhasználat nemét. 6. Az esetleges szolgalmakat. 7. Az ingatlan telekkönyvi számát. 8. A vízhasználatra vagy vízi munkálatra jogosított nevét. (...) 9. Azon csomag számát, mely az okirat- és térképgyűjteményben az engedély-okiratot, terveket és így tovább, tartalmazza. 6. §. A vízi könyv megjelölése törtszám alakban történik. Minden víz a törvényhatóság területén, melynek használatára engedély adatik, külön római számot kap, az arabs számok pedig az ugyanazon vízen levő vízhasználatokat vagy vízi munkálatokat jelölik a vízi könyvbe való bevezetés sorrendje szerint. Az idézetekből megállapítható, hogy a vízi könyv valóban a vízhasználatok nyilvántartása első formájának tekinthető. Pozitívuma a bevezetett rendszernek, hogy a „vízgyűjtő" szó kimondása nélkül a nyilvántartásban a vízgyűjtő-elvet alkalmazza, elvileg tehát lehetővé teszi az újonnan jelentkező vízhasználati igények beillesztéséhez szükséges mérlegelést a lehetőséghez (vízkészlethez) képest. Ilyen szándékot látszik tükrözni a törvény 39. §.-a, amikor rögzíti, hogy „Vízhasználatnál a vízmennyiség mérésére mértékegységül a vízmérték (modulus) szolgál. A vízmérték azon víztömeg, mely egy másodpercben állandóan száz liter mennyiségben foly...". Látszólag hiányossága a törvénynek, hogy szinte teljesen csak a felszíni vizeket érintő használatokkal foglalkozik. A 14. §.-ban említi az ásott kutakat, de ezekhez engedélyezést nem ír elő, a 15. §.-ban pedig a fúrásokat, galériákat és artézi kutakat, melyekhez az engedélyezés feltételes, de mindig érvényes az a kikötés, hogy ezekből vizet felszínre hozni csak úgy szabad, hogy „ez által más vizeknek addig tényleg gyakorolt használata meg ne csökkenjen vagy meg ne szűnjék". Ez az egyoldalúság a felszíni és felszín alatti vizek kezelésében azonban nyilvánvalóan a gyakorlati arányokat tükrözte. A felszín alatti vizekkel kapcsolatban azonban tett a törvény egy minden más országot megelőző lépést: a 16. §.-ban - egyelőre csak az ásványvíz- és gyógyforrásokra - védőterület megállapítását írta elő. A vízhasználatokra vonatkozó tevékenységben az 1885. évi vízjogi törvény megjelenése után, hosszú időre, gyakorlatilag 1964-ig, a vízügyekről szóló törvény kibocsátásáig, fejlődés nem történt. A változatlanságot többek között az is elősegítette, hogy ellentétben