Vízügyi Közlemények, 1986 (68. évfolyam)

2. füzet - Fejér László: A vízsebességmérések fejlődése Magyarországon a vízrajzi osztály megalakulása előtt

Vízügyi Közlemények, LXVIII. évfolyam 1986. évi 2. füzet a vízsebességmérések fejlődése magyarországon a vízrajzi osztály megalakulása előtt

1 FEJÉR LÁSZLÓ

2 A vízmozgás természetére irányuló tudományos vizsgálatok a reneszánsz tudósainál kaptak új lendületet, s indultak fejlődésnek. A kezdetleges mérési eszközök és módszerek azonban sok esetben a valóságostól eltérő, vagy azzal gyökeresen ellentétes eredményeket adtak, így számos helytelen elmélet kialakulását is elősegítették. A gyakorlat kevéssé igazolta a különféle teóriákat és így a 16-17. század tudósainak kutatási eredménye nemigen tükröződött a vízépítési gyakorlatban. A mérnökök és építőmesterek a legtöbb esetben elődeik és saját tapasztalataik alapján végezték a folyóvizekkel kapcsolatos építési munkáikat. A sebesség megmérésének legrégibb módja a víz fajsúlyánál könnyebb testekkel, az úszókkal történt. Ezzel a módszerrel a felszíni sebességeket viszonylag megbízhatóan lehetett mérni; a sebesség vízmélység szerinti változását a kapcsolt úszókkal, egy adott szakaszon a középsebességet a botúszókka\ vizsgálták. Az úszók mozgását befolyásoló szélnek és a levegő ellenállásának hatását küszöbölték ki azok az eszközök, amelyek közvetve az áramlás ereje alapján tapasztalati összefüggések segítségével adták meg a sebességet. A derékszögű keretre felfüggesztett könnyű golyó zsinórjának a függőlegestől való eltérését (hajlásszögét) mérte a hidrometriai inga (más néven kvadráns), amely később számos változatban volt használatos (1. ábra). A mérésben alkalmazott különféle elvek és a rájuk alapított műszerek és eljárások sokasága arra vall, hogy minden igényt kielégítő megoldást nem sikerült találni. Csupán Pitot találmánya, a hidrodinamikai nyomásnak megfelelő sebességmagasságot mutató Pitot-csö (1732) tette valóban lehetővé a keresztszelvény tetszőleges pontjában uralkodó pillanatnyi sebesség megmérését (1. ábra). Az általános mérési gyakorlatban azonban kezelésének nehézkessége miatt mégsem ez a műszer, hanem Woltman sebességmérő szárnya (1790) a ma Európában leginkább használt forgóműves sebességmérő műszerek őse, terjedt legjobban el (1. ábra). Magyarországon a 18. század közepétől végzett helyi jellegű vízimunkálatok egy-egy lecsapoló árok vagy mederátvágás elkészítése, fattyú-ág elzárása vagy töltés emelése - még nem tették szükségessé a vízsebességek, vízhozamok ismeretét. Eddigi ismereteink szerint L. F. Marsigli volt az első (az 1700-as években), aki a Duna vizének sebességét Magyarországon a folyó péterváradi szelvényében megmérte. A Duna-vidék természeti és régészeti viszonyairól írott művében (Danubius Pannonico-Mysicus, 1723) röviden ismerteti mérési módszerét és táblázatba foglalja a kapott eredményeket. Marsiglit a kvadránssal végzett vizsgálódásaiban nem annyira a gyakorlati haszon reménye, inkább a természettudományos kíváncsiság vezette. 'A kézirat érkezett: 1986. II. 13. 2Fejér László oki. mérnök, Vízgazdálkodási Intézet (VG1, Budapest), a Magyar Vízügyi Múzeum (Esztergom) vezetője.