Vízügyi Közlemények, 1986 (68. évfolyam)
1. füzet - Bratán Mária: A balatoni kisvízfolyásokon kiépülő vízvédelmi rendszer
A balatoni kisvízfolyásokon kiépülő vízvédelmi rendszer _ 113 I. táblázat A Balatonba torkolló vízfolyások árvízhozamai NQ 10 % [m 3/s] >60 60-30 20-10 10-5 <5 Vízfolyások száma [db] 2 1 5 5 27 A Balaton északi partja kisvízfolyásai is vízgyűjtőterületük ellenére sokáig bővízűek voltak, mivel a karsztból táplálkoztak. Ma már jórészük foglalt forrású, a Tapolcai medencében pedig a bányászati vízelvonás hatására csökkentek a vízhozamok. A Balaton-felvidékről a mély erózióbázist képező völgyekben É-D irányban vágódtak be a vízfolyások. Esésük még a torkolati szakaszon is eléri a 10%o-et, a mértékadó hozamokat 2-3 m/s vízsebesség mellett vezetik. A Balaton D-i vízgyűjtőjén 133 km 2-nyi terület a Berek, a Nyugati-övcsatorna, a Keleti-Bozót, a Nyugati-Bozót parti területei, amelyek az 1864-1918 és 1948-58 közötti lecsapolási munkák során váltak szárazulattá. E vízfolyások felső vízgyűjtője is eróziós, pannon alapzatú löszfedte dombságok és homokfelszínek. A Zala vízgyűjtője pannonkori üledékből felépült dombvidék, a déli és nyugati részeket vályog, homokos lösz borítja; az erózió ezeken a területeken is pusztít. A vízfolyások torkolata két csoportra osztható az uszadéklerakás szempontjából (Hajós 1985): - a fő szélirányba eső, D-i eróziós parton levő torkolatok, amelyek szemétgyűjtő jellegűek; - a fő szél alatti, feltöltődő partszakaszra eső É-i parti vízfolyások. A szállított oldott anyag szempontjából ilyen különbség nem tehető. A mederüledéktérképek (Máté 1985) mutatják, hogy a tó mederfenék anyagának kialakításában milyen szerepet játszanak a vízfolyások által szállított anyagok. Különösen tanulságos e térképnek a Balaton áramlási térképével való összevetése (Györké 1983). A vízfolyások szállította anyagok nyomjelzőként szolgálnak és megállapítható szétterülési sávjuk. E térképek alapján is bizonyítható, hogy a vízfolyások anyaga a tómederben, sőt annak melyik szakaszán rakódik le. A vízfolyások által szállított oldott foszfor, nitrát, nitrogén és összes lebegőanyag mennyiségéről és vízfolyásonként eloszlásáról a 11. táblázat ad felvilágosítást (Jolánkai 1983). A II. táblázatban csak azokat a vízminőségi jellemzőket tüntettük fel, amelyek távoltartását tüztük ki célul vízvédelmi rendszerünkben. A táblázatból jól látható, hogy a foszforterhelés több mint a felét, a nitrogénterhelés 2/3-át, a lebegőanyag-terhelés 4/5-ét a Zala adja. A Kétöles- és a Tapolca-patak terhelése az É-i parton meghatározó. A D-i parton a Nyugati-övcsatorna, a Keleti-Bozót, a Nagymetszés és a Kőröshegyi-séd a legnagyobb szennyező. A Balatoni Vízgazdálkodás-fejlesztési Program 1979. évi első megfogalmazásában felmerült annak a gondolata, hogy a belvizeket a Balaton D-i partjáról el kell vezetni a vízgyűjtőn kívülre. Az elvezetendő vízmennyiségeket tekintve a koncepció nem volt reális. A berekvizek huminanyagokat tartalmaznak, amit a csapadékvizek oldanak ki az Ős-Balaton tőzeges medréből, ezért ezek a vizek barnás színűek. A Dél-dunántúli Vízügyi Igazgatóság kísérletei
