Vízügyi Közlemények, 1985 (67. évfolyam)
2. füzet - Gábri Mihály: Az afrikai sivatagosodás és a vízgazdálkodási tervezés
248 Gábri Mihály Az afrikai éhínség, úgy látszik mind az aszály, mind a sivatagosodás együttes hatásának az eredménye. Vajon az ember az előidézője, vagy pedig az áldozata a sivatagosodásnak? Ezt a kérdést a kutatók kiélezve tették fel még az 1969/73 időszak nagy Szahel szárazsága idején, mikor voltak Niger államban olyan területek, melyek csaknem öt éven át csepp esőt sem kaptak (Bernuss-Pelissier 1978). Függetlenül attól, hogy pl. Szudán sivatagos területein is találhatók olyan sziklafestmények, melyek ma csupán a humid területen élő állatokat ábrázolnak, a kutatók elégtelen számú meteorológiai adat birtokában nem tudnak végleg állást foglalni abban, hogy állandó szárazsági trendről vagy ciklikus állapotról van-e szó? Mindenesetre az emberi alkalmazkodóképességre jó példa Dél-Mauritánia. Itt a mezőgazdasági művelés középkori nyomai évi 400-500 mm évi, akkori csapadékra utalnak, holott ez ma csupán 200 mm/év. Ennek megfelelően az akkori kettős (állattenyésztés és földművelés) mezőgazdasági kultúrát ma az egyszerűbb állattenyésztéssel váltották fel. Összefoglalva: Afrikában az aszály 1968 óta tart, különösen a Szaharától délre fekvő területeken a nyugati hosszúság 5°-ától nyugatra érezteti hatását. A Szahel északi részén az 1950-es évek közepétől az évi csapadékmennyiség állandóan csökken és jelenleg nincs jele annak, hogy ez a csökkenő irányzat megváltozna. A rendelkezésre álló - nem teljes statisztikai adatok elemzése nem támasztja alá azt az elméletet, hogy az ilyen trend folyamatos lehet, de nincs bizonyíték semmilyen ciklikus tulajdonságra sem. 3. Az aszály hatása a vízkészletre A meteorológiai aszály elsősorban és legjellemzőbben a folyók vízjárásában tükröződik. Nyugat-Afrika nagy részében a vízfolyások időszakosak. A Szahelben a 15 év óta tartó szárazság a folyók vízhozamának csökkenéséhez vezetett. Csád kivételével 1968 mutatta a legnagyobb hiányt: átlag 20%-ot. Csádban viszont az 1972. és 1977. évek voltak a legrosszabbak. A Szahel folyóinak nagy része - a Szenegál, a Niger és a Chari - nedvesebb régiókból érkezik. E folyók vízállásait 1903, 1907 és 1932 óta jegyzik és a legutolsó 16 évben erős vízhozamcsökkenést mutatnak ki. A Szenegál folyó Bakelnél, a Niger Koulikorónál 1968 óta két év kivételével, a Chari folyó Ndjamenánál 1965 óta rendszeresen az átlagosnál kisebb vízhozamot szállít. A Szahelba a folyók megközelítőleg 125 • 10 9 m 3 átlagos évi vízmennyiséget táplálnak. Az 1968-82 évek között ez az átlag 95 • 10 9 m 3-re esett vissza. Ez a hiány minden évben a Felső-Szenegál-medencében épített Manatali-tározó kapacitásának a háromszorosa. Az évenkénti árvizek rendszeres elmaradása vagy kisebb vízhozammal való jelentkezése különösen azokra a növényekre hatott katasztrofálisan, melyeket a hullámtéri lefolyás táplál. A Szenegál folyó alsó szakaszának völgyeiben a cirok termelése kifejezetten az árvízi elborításokra támaszkodik. Ugyanez a helyzet a Niger belső deltájának tavainál (észak: szélesség 15-17°). E folyók számára a jelenlegi szárazság tartóssága súlyosabbnak tűnik, min az. amely az 1910-es és az 1940-cs években lépett fel. A Csád-tó vízszintje 1963 óta folyamatosan süllyed. Akkor a felszín kiterjedést 23 500 km 2, a tározott víz mennyisége 105 • 10 9 m 3 volt. 1973-ra felülete a harmadára, térfoga ta az egynegyedére csökkent. Ma a tó már két részből áll, és az északi része minden évber kiszárad (WMO 1983).
