Vízügyi Közlemények, 1985 (67. évfolyam)

1. füzet - Rövidebb tanulmányok, közlemények, beszámolók

Vízkincsünk mennyisége és minősége 161 II. táblázat Vízminőség és vízminőség-változás 35 vizsgált szelvényben 35 szelvény közül BOb NH4 Vízminőség 1954 I. osztály 1979-1983 21 3 30 5 A vízminőség romlott 1954-1983 1974-1983 31 20 (7+13) 35 20 (8+12) Különösen veszélyez- 1954 tetett vízfolyások 1979-1983 0 6 (1+5) 1 7 (2 + 5) az elmúlt 10 évet vizsgáljuk. A vízminőség romlása a megtett intézkedések eredményeként az utóbbi évtizedben számos vízfolyáson lelassult, sőt egyes vízfolyások vízminősége javult (II. táblázat középső két sora). Rendkívül kedvezőtlen jelenség, hogy megnőtt azon vízfolyások száma, ahol a rossz vízminőség (rosszabb, mint II. osztály) erős vízminőségromlással (> 3%/a) párosul (II. táblázat két utolsó sora). A vízminőségi és vízminőség-változási viszonyokat illetően a Duna- és a Tiszavízrendszer eltérő képet mutat: az utóbbiban az eloszláshoz - hasonlóan kedvezőtlenebbek a viszonyok. Ezt igazolják a II. táblázat zárójeles értékei (ahol az első adat a Duna-, a második a Tisza-vízrendszerre vonatkozik), illetve a Duna és a Tisza kilépő szelvényében a vízminőségromlás mértéke, amely: BOI

5 esetében 1,4, illetve 4,3%, NH \ esetében 0,6, illetve 8,7%a, (1974-1983). A vízminőségromlás okai több tényezőre vezethetők vissza. Ezek közül itt csupán néhányat emelünk ki. A tisztított és tisztítatlan házi és ipari szennyvizek mennyisége 1960-1982 között közel megnégyszereződött, azonban a szennyvíztisztítás ezzel a fejlődési ütemmel nem tartott lépést: a tisztítatlan szennyvizek mennyisége közel lineárisan növekedett (AllSzirota 1981). A mennyiségi adatok birtokában átlagos, illetve városi szennyvízre érvényes koncentráció (BOI

5 = 200 g/m

3) és tisztítási hatásfokok (80%, illetve 40% a biológiai és mechanikai tisztításra) feltételezésével meghatározhatjuk a befogadóinkat érő - közcsatornából származó - BOI

5 terhelést. Ennek értéke 1960-1982 között 128-ról 356 • 10

3 kg/d-ra emelkedett annak ellenére, hogy ez idő alatt közel egymillió m

3/d szennyvíz mechanikai, illetve biológiai tisztítását oldottuk meg. Ez a növekedés azonban - a befogadók öntisztító képessége következtében - a vízfolyásokban csak csökkentett módon érvényesült. Még kedvezőtlenebb a helyzet olyan vízminőségi komponensek esetében, amelyek a biológiai szennyvíztisztítás során alig vagy nem kellő mértékben távolíthatók el. így például a befogadók nitrát terhelése a fenti időszakban megnégyszereződött (az eltávolítási hatásfok legfeljebb 10%). Az I. ábra (All-Szirota 1981) jól szemlélteti a terhelés időbeli változását és a szennyvíztisztítás e téren való hatástalanságát. A közcsatornákból és más, elsősorban ipari kibocsátókból számottevő mennyiségű nehézfém is jut a befogadókba. Ezek és egyéb, lebegőanyaghoz kötődő, toxikus anyagok