Vízügyi Közlemények, 1985 (67. évfolyam)
1. füzet - Bruhács Jenő: A nemzetközi vízjog kodifikációja
A nemzetközi vízjog kodifikációja • 125 A nemzetközi vízjog kodifikációjának előtörténeténél nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat a törekvéseket és eredményeket, amelyeket a két nemzetközi tudományos fórum, a Nemzetközi Jogi Intézet (Institut de Droit International - a továbbiakban: I Dl) és a Nemzetközi Jogi Egyesület (International Law Association - a továbbiakban: ILA) a nemzetközi vízjog szokásjogi szabályainak identifikációja területén elért. Az IDI volt a kezdeményező a madridi ülésszakon de lege ferenda 2 elveket fogalmazott meg ( Annuaire IDI 1911), amelyek követését ajánlotta a nemzetközi vízügyi kapcsolatok rendezésében. A salzburgi ülésszakon elfogadott határozat ( Annuaire IDI 1961) már több anyagi és alaki (eljárási) szabályt, mint nemzetközi szokásjogi normát állapított és fogalmazott meg. Ezen kívül több ajánlást is tartalmaz. Az IDI felismerve a vízminőség-védelem növekvő jelentőségét az athéni ülésszakán külön határozatot szentelt a szennyezés elleni védelemnek (. Annuaire IDI 1979). Az ILA tevékenysége még gazdagabbnak és összetettebbnek tűnik. Az ILA által felállított bizottságok több határozatot dolgoztak ki, melyeket azután az ILA különböző konferenciái elfogadtak. E határozatok közül különösen a következőket kell kiemelni: 1958-ban bevezették a nemzetközi vízgyűjtő fogalmát, továbbá az ésszerű és méltányos részesedés elvét (Report of the 47th Conference), 1966-ban jött létre a Helsinki Szabályok (52nd Conference), 1972-ben az árvízvédelemmel (55th Conference), 1976-ban a nemzetközi vízkészletek adminisztrációjával. valamint a nemzetközi vízkészletek és vízügyi létesítmények háború idején történő védelmével (57th Conference). 1980-ban a folyószabályozással, illetve a nemzetközi vízkészletek és más természeti erőforrások közötti kapcsolattal foglalkoztak (59th Conference). Az 1982. évi montreali konferencia két határozata: a nemzetközi vízgyűjtők szennyezéséről (kiegészítve és továbbfejlesztve a Helsinki Szabályok III. fejezetét), továbbá a határt átlépő szennyezésről szóló Montreali Szabályok (60th Conference) újabb jelentős mérföldkövet jelentenek a nemzetközi vízjog általános elvei - korántsem befejezett - identifikációjában. A különböző határozatok kidolgozása és elfogadása bizonyította azt, hogy az államközi gyakorlatban már kialakultak nemzetközi szokásjogi szabályok, ezek megállapíthatók és megfogalmazhatók. A határozatok természetesen önmagukban nem kötelezők, még ha szokásos is ezeket magánkodifikációnak nevezni, jelentőségük attól függ, hogy helyesen tartalmazzák-e az államközi gyakorlatban alkalmazott, élő magatartási szabályokat. A határozatok nem minősíthetők a jogtudományban communis opinio-nak, nem jelentik a különböző országok nemzetközi jogászainak közös, egységes állásfoglalását. A határozatok tükrözik azokat a problémákat, melyekkel a nemzetközi vízjog kodifikációja során számolni kell, még ha a jogtudomány alkotásai merészebbek és egyben következetesebbek is lehetnek. 1. A nemzetközi vízjogi kodifikáció menete A nemzetközi jogi kodifikáció összetett és bonyolult folyamat, melyet - bizonyos egyszerűsítéssel - az alábbiakban lehet bemutatni: az ENSZ Közgyűlése dönt a kodifikáció szükségességéről, ad megbízást az NJB-nak, az NJB évi jelentéseinek megvizsgálásával folyamatosan figyelemmel kíséri a kodifikáció menetét, értékeli a kidolgozott megoldásokat, felkéri a tagállamokat véleménynyilvánításra, majd a kodifikáció végső aktusaként összehívja azt a diplomáciai konferenciát, melynek feladata a kodifikációs szerződés 2 A meghozandó jogszabály szerint.
