Vízügyi Közlemények, 1983 (65. évfolyam)
1. füzet - Dóka Klára: A vízügyi szakigazgatás fejlődése. II. rész
64 Dóka Klára mindezeket össze kellett hangolni az utódállamokkal. Nemzetközi együttműködést igényelt az árvizek előrejelzése, a vízrajzi szolgálat megszervezése is ( OL К 178. 769/1942). A vízimunkálatok struktúrája is megváltozott. Mivel a hegyvidéki területek Romániához és Csehszlovákiához kerültek, a vízerőhasznosítás kérdése egyidőre lekerült a napirendről. Nem volt anyagi alap a Duna Tisza-csatorna építéséhez sem, bár a víziutak fejlesztése rendkívül hasznos lett volna. Nagy szerepet kapott a községi és városi vízellátás, csatornázás, bár itt a munkák felsőszintű irányítása teljesen kiesett a vízügyi igazgatás illetékességi köréből. A kultúrmérnöki hivatalok azonban e feladatok ellátásában helyi szinten — továbbra is szerepet kaptak. A legdöntőbb változás az öntözési munkák terén következett be. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az Alföld aszályos területein az öntözés fogja jelenteni a mezőgazdaság korszerűsítésének, a termőföldek gazdaságos kihasználásának legfőbb lehetőségét. A vízügyi igazgatást a két világháború közti időszakban viszonylag kevés változás jellemezte. A központi igazgatási szervezet ezután is a Földmivelésügyi Minisztérium két főosztályaként működött. _ Igen sok volt a személycsere, és egyetlen egyéniség sem tudott hosszabb időre kiemelkedni. Bogdánfy Ödön elvesztette állását, az 1920-as, 1930-as években Viczián Ede, majd Sajó Elemér, Iványi Bertalan és Trümmer Árpád kaptak jelentősebb szerepet a központi irányításban. 1924ben a minisztérium V. főosztályán a dunai és tiszai osztályokat összevonták, külön ügyosztály foglalkozott azonban a folyammérnöki, kultúrmérnöki és vízrajzi ügyekkel (OVL. I. c. Rendeletek 272/1924). Az Országos Vízépítési Igazgatóság 1929-ben megszűnt. Az adminisztratív irányítását a Földmivelésügyi Minisztérium X. a műszaki vezetés pedig а XI. főosztály hatáskörébe került. A gazdasági válság idején takarékosságot rendeltek el, és a létszám csökkentésével a két főosztály helyett két csoortot szerveztek (V.a. és V.b. csoport). 1936-ban a korábbi állapotot helyreállították, és ismét két főosztály vette át a vízügyek felsőszintű irányítását (1940-ig VI.A. és VI. В., 1941-től VIII.A. és VIII. В.), (Magvarország Tiszti Cím- és Névtára 1936, 1941. OVL I. 1. c. Rendeletek 20530/1941.). A területi szerveknél sem volt sok érdemi változás. A folyammérnöki hivatalok — kevesebb anyagi támogatással — a korábbi feladatokat látták el. Személyzetük állandósult. A Balatoni Kikötők Felügyelősége kivételével az ideiglenes hivatalok megszűntek. így a Felső-Duna további szabályozása a Győri Folyammérnöki Hivatalra maradt, a Soroksári Duna-ág szabályozási munkáit egy ideig a Budapesti Folyammérnöki Hivatal folytatta. Leginkább a Szegedi Folyammérnöki Hivatal hatásköre bővült ki, amely átvette a tiszai kotrások irányítását a folyó egész magyarországi szakaszán. 1929ben a törvényhozás jelentősebb összeget bocsátott a vízügyi szervezet rendelkezésére, amit a folyammérnöki hivatalok a Duna, Tisza kisvízszabályozásánál, a Drávánál és a Muránál használtak fel (OVL I. c. Rendeletek 46 529/1921, XV. 11. Emlékirat 1933. 28—30). A kultúrmérnöki hivatalok száma az új határoknak megfelelően 8-ra csökkent, feladataik azonban kibővültek. Az 1931:15 tc. valamennyi nem állami kezelés alá tartozó vízfolyás felügyeletét e hivatalok feladatává tette. Az intézkedésre azért volt szükség, mivel az 1930-as évektől a lecsapolások, patakszabályozások száma nőtt, és a kormány a megfelelő műszaki irányítást így kívánta biztosítani. E munkákat kevés kivétellel állami támogatással végezték. A földterületek védelmén kívül végeztek lecsapolásokat területrendezési, tagosítási, egészségügyi célokból is. 1919—38 között a kultúrmérnöki hivatalok összesen 2601 km 2 lecsapolást, 1,6 km 2 öntözést, 47,2 km 2 alagcsövezést létesítettek, illetőleg a területükön folyó munkákat irányították ( Trümmer —Lászlóffy 1940).
