Vízügyi Közlemények, 1983 (65. évfolyam)

1. füzet - Dóka Klára: A vízügyi szakigazgatás fejlődése. II. rész

A vízügyi szakigazgatás fejlődése 61 Az Országos Kultúrmérnöki Hivatal vesztett korábbi súlyából. A minisztérium műszaki tanácsadója volt a kultúrmérnöki ügyekben, és felügyelt a területi hivatalok munkájára. Az érdemi kultúrmérnöki tevékenység a helyi hivatalokba tevődött át. Megerősödött viszont a vízrajzi osztály, amely az ország területén folyó vízrajzi tevékenységet egyre inkább össze tudta hangolni, és kibővítette megfigyelő-állomás hálózatát is. A műszaki és adminisztratív osztályok fejlődése (1890-től) különvált. A műszaki osztályok kívánsága az volt, hogy kerüljenek ki az alárendelt helyzetből, és váljanak az adminisztratív osztályokkal egyenrangúvá. Az előrelépés részletekben történt. 1891 -ben a 4 műszaki osztályból Országos Vízépítészeti Hivatalt szerveztek, amelyet 1892-ben Országos Vízépítészeti és Talajjavítási Hivatallá bővítettek ki. E hivatal megszervezésekor Kvassay már a vízügyi szolgálat elismert vezetője volt {OL К 178. 2064/1890, 2136/ 1892.) Az Országos Vízépítészeti és Talajjavítási Hivatal átvette a műszaki osztályok személyzetét, jelentős változás csupán az Országos Kultúrmérnöki Hivatalnál következett be. Az országot kultúrmérnöki szempontból is kerületekre osztották és bevezették a felügyelői rendszert. Az átszervezés a létszám emelését tette szükségessé, amit Kvassay úgy oldott meg, hogy berendelte a vidéki kultúrmérnöki hivatalok vezetőit a minisztériumba. A műszaki osztályok egységesítése lehetőséget adott a vízügyi igazgatás egyes részterületeinek fejlődésére is. Az egyik fejlődő terület a halászati igazgatás volt. A vízszabályozások befejezésével az ország halállománya nagymértékben csökkent, a meglévőt pedig fokozottan védeni és pótolni kellett. A törvényhozás 1888-ban lehetőséget adott halászati társulatok alakítására, amelyek ellenőrzésére a Vízépítészeti Hivatalon belül létrehozták az Országos Halászati Felügyelőséget. A felügyelőség a meglévő halállomány védelmét, szaporítását, és a tavi halgazdaságok fejlesztését tűzte ki célul (Trümmer—Lászlóffy) 1940. A másik fejlődő szakterület a közegészségügyi mérnöki szolgálat volt, amelyet a vízellátási, csatornázási feladatok irányítására szerveztek meg. А XIX. század második felétől az ország nagyobb városaiban vízvezetékeket létesítettek, sor került a száraz, alföldi területeken sikeres artézi fúrásokra is. A munkák felügyelete és műszaki vezetése korábban teljes egészében kiesett az állami vízügyi irányításból. 1894-ben az Országos Vízépítészeti és Talajjavítási Hivatal keretében a feladatok megoldására közegészségügyi mérnöki szolgálatot rendszeresítettek. Az itt alkalmazott mérnökök előtanulmányokat készítettek a városok és községek vízellátásáról, és a bemutatott terveket elbírálták (Farkas 1902). A Földmívelésügyi Minisztérium a vízügy valamennyi területével foglalkozott, ezért lehetőség volt egységes tervezésre, vízgazdálkodási koncepció kialakítására. Ennek első jelentős lépése az 1895:48. tc. kiadása volt, amelynek miniszteri indoklásában Kvassay Jenő összefoglalta a további vízimunkálatok célját és a főbb feladatokat. Főként a még hátralévő folyószabályozásokkal foglalkozott, de gondot fordított a meglévő víziutak fenntartására, a védművek fejlesztésére és a belvíz levezetésre is (Dános 1919, OVL XV. 7. 4. sz.) A műszaki személyzet hatásköre a minisztériumon belül 1899-től tovább nőtt: a Vízépítészeti Hivatalt Országos Vízépítési Igazgatósággá szervezték át. 1911-től az Igazgatóság az adminisztratív V/a. főosztállyal egyenlő hatáskörben, V/b. főosztályként működött, és már önálló intézkedési joggal rendelkezett. Összeállította a fontosabb vízügyi építkezések éves költségvetését, meghatározta a munkák részletes programját, nyilvántartotta a beruházásokat. Az igazgatóság munkatársai jelentős árvízvédelmi tevékenységet fejtettek ki. Rendkívüli kiadásokra árvízkor 4000 koronáig utalványozhattak, a társulatok és a községek árvízvédelmi készültségét figyelemmel kísérték (OL К 178. 1241/1899, 10538/1906, OVL II. 1.).