Vízügyi Közlemények, 1983 (65. évfolyam)

1. füzet - Dóka Klára: A vízügyi szakigazgatás fejlődése. II. rész

A vízügyi szakigazgatás fejlődése 59 az érdeke elsődleges, az öntöző gazdáé, a malomtulajdonosé, vagy a községé, amely határát le akarja csapolni. Két főhatósághoz: a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztériumhoz ill. a Földmívelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztériumhoz tartozó vízügyek közötti összhangot az 1885-ben elfogadott vízjogi törvény (1885:23. tc.) teremtette meg (OL К 168. 1884—1—6073), amely rendszerezve a vízhasználatokat, elősegítette a szakigazgatás, főként a kultúrmérnöki intézmény további fejlődését (Dános 1919). A törvény szerint bármely vízimunkára engedélyt kellett kérni az illetékes törvényhatóságoktól. E rendelkezéssel a vízügyi igazgatás területén kialakult az adminisztratív irányítás új formája, a hatósági funkció: a vízjogi engedélyezés. E feladatot a közigazgatási hatóságok, és nem a vízügyi hivatalok látták el. Az engedélyező számára viszont az egyes ügyekkel kapcsolatban műszaki véleményt az illetékes vízügyi szervek adtak: a hajózható vagy tutajozható folyókat érintő ügyekben a folyammérnöki, minden más esetben pedig a kultúrmérnöki hivatalok. A vízjogi törvény végrehajtása során 1886-ban a korábbi kultúrmérnöki kerületek helyén — megszervezték a kultúrmérnöki hivatalokat (Magyarország Tiszti Cím- és Névtára 1888, OL К 168. 1887—39—22738). Illetékességi területük — a hatósági véleményező feladatok miatt — a megyehatárokhoz igazodott. Az új hivataloknak már intézkedési és döntési joguk volt. Levelezhettek a törvényhatóságokkal vagy más szervekkel, javaslatot tehettek valamely vízhasználat (pl. patakszabályozás, lecsapolás) végrehajtására, vagy ha azt károsnak találták (pl. malomgátat) megszüntetésére. A felügyeletet a Földmívelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztériumban szervezett Országos Kultúrmérnöki Hivatal gyakorolta. Egy-egy kultúrmérnöki hivatalban a vezetőn kívül még 2 3 mérnök és 6—7 rétmester dolgozott. A rövid idő alatt megerősödött kultúrmérnöki szervezet többféle feladatot látott el: — Közreműködött a vízjogi engedélyezési eljárásnál, véleményezte a beküldött terveket, részt vett az elkészült munkák hatósági felülvizsgálatában. — Műszaki véleményt adott a régi vízhasználatok igazolásakor, javaslatot adott azok további fenntartásának feltételeire. — Ingyenes szolgálat keretében patakszabályozási, lecsapolási, öntözési terveket készített, idegen tervezőknek tanácsokat adott, megrendelésre malom, híd, komp stb. terveket állított össze. — A lehetőségeknek megfelelően személyesen, vagy a rétmesterek segítségével irányította a munkák helyes végrehajtását. — Felügyelt a vízhasználati társulatok munkájára. A társulatok többé-kevésbé összefüggő területeken patakszabályozás, lecsapolás, esetleg öntözés céljából jöttek létre. Hasonló elvekkel működtek, mint az ármentesítő és vízszabályozó társulatok, tevékenységük azonban jóval kisebb mértékű volt. 1879-ben érdekeltségi területük összesen 105 102,3 ha-t tett ki. E szervezetek általában nem alkalmaztak műszaki személyzetet, így e feladatokat is a kultúrmérnökök hajtották végre. Itt az állami irányítás nemcsak a társulatok ellenőrzését, hanem a műszaki tevékenység ellátását is jelentette. E szervezeteknél a hivatalok állami és a társulatok magán érdekei eleve nem ütközhettek össze (Pech 1902). Az 1879—89 közötti időszak a magyarországi vízügyi igazgatás történetének legérdekesebb fejezete. A vízimunkálatok irányítására és eredményeinek fenntartására kiépült a vízügyi szervezet. Az igazgatásban a legtöbb nehézség a felsőszintű irányításban maradt, ahol a feladatok megoszlottak a két illetékes minisztérium között. Ez az országos ügyek intézését rendkívül lassította, és nem kedvezett a további fejlődésnek.