Vízügyi Közlemények, 1983 (65. évfolyam)
1. füzet - Dóka Klára: A vízügyi szakigazgatás fejlődése. II. rész
56 Dóka Klára A társulatok műszaki személyzetének és adminisztrációjának kialakulásával létrejött az a műszaki szervezet, amely a birtokosok költségén, elsősorban helyi érdekekből végzett munkákat a központi és területi vízügyi szervektől függetlenül irányította. Az állam a közérdeket megtestesítő folyammérnöki hivatalok segítségével igyekezett ellnőrizni munkájukat, azonban 1873 után — a hivatalok létszámának csökkentése miatt — ez formálissá vált (Magyar Országos Levéltár — OL — К 173. 1871—3—7373.). A tiszai tapasztalatokon okulva a minisztérium igyekezett erősíteni a társulatok ellenőrzését. Az 1879:34.t.c. ( Corpus Juris 1879) a szervezeteket az illetékes folyammérnöki hivatalok közvetlen felügyelete alá helyezte. A hivatal személyzetének évente legalább két alkalommal be kellett járni a társulatok védműveit, részt venni a választmányiés közgyűléseken. A minisztérium a jegyzőkönyvön kívül rendszeresen bekérte a költségvetést és a számadásokat is, és a kölcsönök felvételét felsőbb engedélyhez kötötte. A tiszai társulatok helyzetét külön szabályozta az 1884:14.t.c. (Dános 1919), mivel itt még több ellenőrzésre volt szükség, mint az ország más területein. A túlzott társulati autonómia az 1870-es években a műszaki munka rovására ment, és a birtokosok elképzelései szerint épülő töltések vonalazásával igen sok probléma volt. A szervezetek illetékességi területeit olykor birtokhatárok szerint jelölték ki, sőt egyes birtokosok ki is vonták magukat a kötelezettségek alól. Ezért a törvény kimondta, ha a társulatok alapfeladatuk ellátásához alkalmas határokkal nem rendelkeznek, új társulatokat kell alakítani. Az eddig védelem nélküli, veszélyes területeket a minisztérium valamely társulat területéhez csatolhatja, hogy az ármentesítés a folyó egész völgyében biztosítva legyen. A szervezetek kezdetben nem fordítottak gondot arra, hogy a töltések mögött rekedt belvizeket levezessék. így a nagy befektetések ellenére újabb vízkárok keletkeztek, ami a szervezeten belüli vitákra adott alkalmat. 1885-ben a törvényhozás a belvíz-levezetést is társulati feladattá tette. A minisztérium azonban nemcsak szigorította a társulatok ellenőrzését, hanem igyekezett megerősíteni azok helyzetét is. Lehetővé tette, hogy ártérfejlesztés címén a magasabb területeken élő birtokosokat — az addig tapasztalt legnagyobb vízállásrra hivatkozva — szervezetükbe bevonják, hogy így az egységnyi területre eső szabályozási költség mind kisebb legyen. A közérdekűnek nyilvánított társulatok esetében bevezették a maximális megterhelés elvét. Eszerint, ha a befektetett összeg a mentesített ártér várható jövedelméhez képest aránytalanul magas volt, az állam hozzájárult a költségekhez. Az 1881:42.t.c. ( Corpus Juris 1881) értelmében a társulatok a beruházott összeg egy részét adóvisszatérítés fejében visszakapták. Az 1879-es szegedi árvízkatasztrófa nemcsak a Tisza-szabályozás hibáira hívta fel a figyelmet, hanem a szakmai irányítás problémáira is. Míg 1873-ban arra hivatkoztak, hogy a vízimunkálatok befejeződtek, nincs szükség a nagy műszaki apparátusra, 1879 után világossá vált, hogy az elvégzett munkát tovább kell fejleszteni, és ehhez szükség van a megfelelő szervezetre is. Az irányítási munka összefogására 1881-ben a minisztériumban megalakult a Műszaki Tanács, amely véleményező szervként működött építészeti, vízépítési és vasútépítési területen. Az ügyek gyorsabb intézése és az irányítás hatékonyabbá tétele érdekében a vízépítési szakosztályon a dunai és tiszai osztályokat szétválasztották, és a létszámot 36 főre emelték. A dunai osztályokon Wallandt Ernő, Gonda Béla, Fekete Zsigmond dolgozott, akik későbbi pályafutásuk során sokat tettek a Duna, főként az Al-Duna szabályozása terén, a tiszai osztályoknál Maiina Gyula és Bertalan Lajos pedig egészen a századfordulóig irányították a Tisza-szabályozás befejezését (Magyarország Tiszti Cím- és Névtára 1888).
