Vízügyi Közlemények, 1981 (63. évfolyam)

3. füzet - Dávid László: A vízgyűjtőfejlesztés folyamatelmélete és alkalmazása a térségi vízgazdálkodásban

396 Dávid László Az ábrák alapján megállapítható, hogy az egyes TVK egységek fejlettsége 1450 és 2450 pont között változott. A legmagasabb értékűek a Budapestet és az agglomerációt is magába foglaló Közép-Duna-vidék (6) 2450 ponttal (45%-os szint), a Közép-Tisza- és Mátra-vidék (8) 2400 ponttal (44%), a Tiszántúl (11-es, 2300 pont — 42%) és a Körös-vidék (12-es, 2290 pont — 42%). A legalacsonyabb szintűek a Délnyugat-Dunántúl (2-es, 1450 pont — 26%) és az Alsó-Duna-vidék (7-es, 1570 pont — 29%). A vízgyűjtők között, mint látható, lényeges a különbség a vízgazdálkodási színvonal, a vízgazdálkodás bonyolultsága tekintetében. A két fővízgyűjtőnket vizsgálva a Duna-völgy fejlettsége 1900 (35%), míg a Tisza-völgy 1950 pont (36%) értékű. Magyarország vízgyűjtőfejlettsége 1975-ben 1910 pont (35%) értékű volt. Figyelembe véve, hogy vízgyűjtők természetes állapota határául a 10—15%-os szint tekinthető, megállapíthatjuk, hogy az ország alapvető vízgazdálkodási területegységei különböző mértékben a vízgyűjtőfejlesztés fokozatosan fejlődő (II) időszakában vannak, és valamennyi vízgyűjtőn még széles körű lehetőségek vannak a továbbfejlesztésre. A legmagasabb és a legalacsonyabb szintű területek aránya 1:1,7. Ez azt jelzi, hogy a társadalmi-gazdasági fejlődés vízgazdálkodással szembeni elvárásainak teljesítéséhez a vízgazdálkodás egyes vízgyűjtőkön közel kétszer olyan összetett (bonyolult, élő- és holtmunka-ráfordítás igényes), mint más területeken. A vízgyűjtők fejlettségének a három fő jellemző csoport szerinti struktúráját elemezve (4. ábra), további megállapításokat tehetünk. Látható, hogy a társadalmigazdasági jellemzőkből alkotott csoport (I) értéke nyugatról kelet felé fokozatosan csökken, kivéve a 6. TVK-t, lényegében a Budapest és az agglomeráció területét, amely kiugrik. Ez a megállapítás összhangban van hazánk területegységeinek általános gazdaságföldrajzi jellemzésével. Ebből ugyanakkor az is következik, hogy a jellemzők kiválasztása megfelelően tükrözi a valóságot, a mutatócsoport kialakítási rendszere nem rossz. A vízkészlet-gazdálkodási és a hidrotechnikai tevékenységi jellemzőket tekintve látható, hogy azonos vagy közel azonos társadalmi-gazdasági jellemzők mellett is, jelentős az eltérés az előbbi jellemzőkben. Ennek oka alapvetően az eltérő, mostohább természeti viszonyokban keresendő. Nyilvánvaló, hogy azonos társadalmi-gazdasági fejlettség esetén a mostohább természeti viszonyok mellett a vízkészlet-gazdálkodási és a hidrotechnikai tevékenységi jellemzők értéke nagyobb. Ez szemléletesen látszik a Duna- és a Tisza-völgy példáján. Míg a társadalmi-gazdasági jellemzőket tekintve a Duna-völgy kereken 100 ponttal magasabb értékű (431, illetve 326 pont), addig a két vízgazdálkodási jellemzőcsoport együttes pontértéke a Tiszavölgyben nagyobb 150 ponttal (az előbbi sorrendben 1473, illetve 1623 pont). Ez azt jelenti, hogy a társadalmi-gazdasági fejlettség szempontjából kisebb vízgazdálkodási igényű, de mostohább természeti adottságokkal rendelkező Tisza-völgyben, a társadalmi-gazdasági követelmények teljesítése bonyolultabb térségi vízgazdálkodási tevékenységrendszerrel (magasabb szintű vízgyűjtőfejlettséggel) végezhető, mint a kedvezőbb természeti adottságú Duna-völgyben. Ez az adatokból következtetett, és számszerűen is mérhető megállapítás szintén összhangban van a vízgazdálkodás gyakorlati tapasztalataival. Magyarázza azt is, hogy a vízgyűjtőfejlettség valamely alacsonyabb értéke még önmagában nem jelent kedvezőtlen helyzetet, hiszen valamely adott társadalmi-gazdasági követelményszint és adott kiinduló természeti viszonyok mellett, ezekkel szoros összefüggésben alakult ki. így ha a társadalmi-gazdasági követelményszint alacsonyabb vízgyűjtőfejlettség mellett teljesíthető, akkor