Vízügyi Közlemények, 1981 (63. évfolyam)

2. füzet - Rövidebb tanulmányok, közlemények, beszámolók

322 Miklós A. és Körmendy A. tén a termelés céljai és a vízgazdálkodás, pontosabban a folyamszabályozás korábbi közös érdekei nagymértékben leszűkültek, sőt egyes területeken ellentétesek. Ugyanis a kavicskotrások folyamszabályozási szempontból csak a víziközlekedési (hajózási) útvonalak biztosítása érdekének megfelelő szintig terjedtek és voltak szükségesek. Ezen igény azonban a folyónak csak a középső 1/3—2/3 részét képező ún. „hajóút" kotrással való fenntartását jelenti a hajók merülésének mélységéig, az LKHV—3,5 —5,0 m szintig. Minden további kotrás — főleg a szélesítés — folyamszabályozási szempontból már nem kívánatos, mert a folyó „elfajulásának" veszélyét rejti magában. A megépített és működő vízműkutaknak és a vízműbázisként számításba vehető területeknek nagyon érdekes kapcsolata van a kavicstermeléssel. Ugyanis a jó vízműbázis általában azon a területen van, ahol a kavics szűrőrétegén túl jó állapotú meder van. A víztermelés és a kavicstermelés érdeke viszont — a víz minőségének biztosítása miatt — bizonyos határon, illetve távolságon belül teljesen ellentétes irányú és egyértelműen kizárja a kavicstermelést. Fontos azonban figyelembe venni, hogy bizonyos távolságon túl a szükséges feltételek teljesítésével a folyami öblözeti kavicstermelés következtében keletkezett bányató körül vízműkutak telepíthetők. Ezzel a megoldással olyan folyami vízadó medencék és tározók létesíthetők, melyek esetleg az élő folyóvízzel összekötve rendkívül nagy vízhozamra képesek, élettartamuk pedig a folyó életével azonos lehet. Ez a gondolat ma még nagyon idegen lehet, de figyelembe kell venni, hogy a dunaparti víznyerésre alkalmas területek, a kutak telepítésének lehetőségei napjainkban leszűkültek és a víz szállításának távolsága és költsége milyen nagy mértékben emelkedik. A Szentendre-szigeten és a Csepel-szigeten kialakítható víztározók és medencék létesítésével több százmillió m

3 építőipari célra alkalmas kavicsot tudnánk kitermelni és a későbbiekben egyúttal hasznos vizet nyerni. 2. Л kotrások hatása A Duna fővárosi szakaszának szabályozását, illetve a partok kiépítését 1853 — 1952 között végezték. A Budapest alatti, Dunaföldvárig terjedő szakaszon a századforduló táján párhuzamművekkel középvízi szabályozást hajtottak végre, majd azt keresztirányú művekkel kiegészítették 1952—1968 között. A Budapest feletti Vácig terjedő szakasz szabályozási terve 1947—49-ben készült. A szabályozási munkákat 1950—1968 között végezték. Mindhárom Duna-szakaszon a szabályozást kavicskotrás egészítette ki. Összehangolt munkával sikerült — a budafoki sziklás szakasz kivételével — minden gázlót felszámolni. Az újabb, 1967-ben készült egységes általános szabályozási terv a kavicskotrás lehetőségeit a hajóúton belülre korlátozta. A megengedett mélység — az egyenletes medermélyülés biztosítása miatt — max. 5—6 m volt a hajózási kisvízszint alatt. A Nagymarosi Vízlépcső első tervei már ismertek voltak. Az építés miatt a Nagymaros és a Szentendrei-sziget csúcsa között kotrást nem engedélyeztek. Budapest kavicsellátási körzete a Vác és Százhalombatta közötti szakasz. A jelentős mennyiségű kotrás meghaladta az érkező hordalékot. Megkezdődött a mederanyag elkotrása és ennek következtében a vízszintek süllyedése. Dömösnél 1975-ben új gázló keletkezett. Hordaléklerakódás, zátonyképződés a szűkületben nem volt. Az 1975-ös mélységvonalas felmérés mederváltozást nem mutatott. Az 1976. évi tavaszi vízszintrögzítés viszont ezen a szakaszon, a hajózási kisvízszintre vonatkoztatva, kb. 0,6 m-es vízszintsüllyedést mutatott. A vízszintsüllyedés okának vizsgálata érdekében rendelkezésre álltak az 1955-től 5 évenként készült mélységvonalas medertérképek, az 1930. évi szabályozási, az 1949. évi,