Vízügyi Közlemények, 1981 (63. évfolyam)

2. füzet - Szepessy József: Vízépítési földművek talajainak diszperzitás-vizsgálata

Földművek talajainak diszperzitás-vizsgálata 233 olyan folyó-, vagy talajvizet kell használni, amilyennel a földmű a valóságban is kapcsolatba fog kerülni. Sherard (1976) és Ariathurai-Arulanandan (1978) a desztillált víz alkalmazását azzal indokolják, hogy ez felel meg leginkább a friss esővíznek, de még inkább az olvadó hőiének. A leírtakból következik a talaj megjavításának egy módja is: az erősen diszperz talajhoz 1—2% Ca-hidroxidot kell keverni. Ahol a csapadékvíz által rendszeresen tönkretett kis földgát koronáját és rézsűit 25—30 cm így kezelt réteggel terítették le, az esővíz-erózió megszűnt, a rézsűt gyepesíteni is lehetett, és ez a réteg a mélyebb talajt is megvédte a száradási repedésektől (Sherard—Decker— Ryker 1972). 2.3. A kötött talajok folyási hajlama A kérdést magyar kutatók már régóta vizsgálják, a nemzetközi irodalomban viszont erről a kérdésről eddig nem találtunk semmilyen utalást. Szerintünk a jelenséget a talajnak ugyanaz a diszperzitása okozza, mint az eróziós hajlamot. Pécli már 1892-ben gátépítésre legrosszabb anyagnak tartotta a „szik földet, mert az igen lágy péppé ázik át, szét, meg lefolyását nehéz megakadályozni". A sziket a mezőgazdasági talajtan magas Na-tartalommmal jellemzi (Di Oleria — Klimes-Szmik — Dvoracsek 1957). Szepesi (1971) a talajt elfolyósodónak tekintette az amorí talajalkotók nagy mennyisége esetén, mert ezek csökkentik a belső vonzóerőket. Galli (1970) elfolyósodónak nevezte a talajt, ha a talajszuszpenzió üledékének hézagtérfogata nagy volt, ami szintén a kisebb vonzó-, nagyobb taszítóerőkre utal. A kettős hidrometrálással kapcsolatban már említettük, hogy a nagy üledéktérfogatból mások a talaj erodálható voltára következtettek. Mindebből szerintünk az következik, hogy a diszpergáltsági l'oka miatt könnyen erodálható talaj egyben hajlamos az elfolyósodásra is, és viszont. A különbség az igénybevétel és a vízfelvétel módjában van. Vizsgálataink (Szepessy — Szilvássy 1974, Szepessy 1976) során kimutattuk, hogy a talaj nagy tömegben történő elfolvósodása az ehhez szükséges vízfelvétel miatt a talaj duzzadásának egv szélső esete. Az elfolyósodó talajok duzzadási nyomása viszont éppen a belső erők kicsinysége miatt feltehetően kicsi. Tény, hogy az elfolyósodáshoz szükséges vízfelvételt a kipróbált esetekben már egészen kis terheléssel, esetleg néhány cm-es homokréteg súlyával meg lehetett akadályozni. Éppen ezért számottevő mélységig terjedő spontán felpuhulás csak ott állhat elő, ahol a szivárgó víz felhajtóereje jelentősen lecsökkenti az effektív földnyomás értéket : gátak alvízi oldalán. Ahhoz, hogy egy vastagabb talajréteg egyetlen árvíz alatt felpuhulhasson, szükség van a már említett másodlagos pórusrendszerre is. Ezt a gát előterében a talaj löszös szerkezete biztosíthatja, a gát lábánál az élő gyep gyökér-járatai, a gáttest belsejében pedig — különösen régebben — a gyenge tömörítés miatti laza talajszerkezet. Eszerint a diszpergált talaj és a víz kölcsönhatásaképpen legvalószínűbb — a talajfelszín eróziója, ha a talaj felszínén mozgó víz elszállítja a fellazult elemi agyagszemcséket, — a talaj duzzadása és elfolyósodása, lia felfelé ható szivárgási nyomás lecsökkenti az effektív földnyomást a talajtömb belsejében, ahová a víz másodlagosan pórusokon át viszonylag könnyen bejut.