Vízügyi Közlemények, 1979 (61. évfolyam)

4. füzet - Kovács György: A korszerű vízrajzi munka alapelvei. II. rész: A vízfolyások észlelésével kapcsolatos adatképzés, valamint az adatfeldolgozás és tárolás

A korszerű vízrajzi munka II. 537 A kisvízfolyásokon gondot okoz, hogy a mércs érdekében állandósított mederszakaszok általában szélesek, és ezért a vízfelszín változása alig észlelhető a kisvízi tartományban, miközben a vízhozam jelentősen változik. A vizsgált példák esetében egy 6,4 km

2-es vízgyűjtő zárószelvényben a vízhozam háromszoros változását 1 cm-nél kisebb vízállásváltozás követte. Egy nagyobb, 160 km

2-es terület kifolyási szelvényben négyszeres vízhozamváltozáshoz 3 cm-es vízállás-különbség tartozott, ami a vízhozamgörbe szerint csak kétszeres vízhozam-növekedést jelzett. Ez a hibalehetőség a mérési szakasz osztott szelvényű kialakításával küszöbölhető ki. A kisvizeket keskeny künettben kell összefognunk, hogy a vízállásváltozás érzékenyen reagáljon a hozam változására, és csak a középvízi meder bővüljön, megakadályozva így a visszaduzzasztást. A künettbe esetleg mérőszűkületet (Venturi-csatornát) is elhelyezhetünk a mérés pontosságának növelése érdekében. Ugyancsak gyakori hibát okoz a kisvízfolyásokon, hogy a mérőszelvény alatti szakasz mederállapot-változása különböző mértékű visszaduzzasztást okoz. Előidézheti ezt a meder benőttsége, uszadék, vagy emberi beavatkozás. A mérési helyet célszerű ezért őrházak közelében kiválasztani ahol az állandó felügyelet, az időnként szükségessé váló medertisztítás biztosítható. A vízállás-regisztrálás általános elterjedése felveti a vízhozam-meghatározás időbeli sűrűségének kérdését is. A felhasználók számára két információ szükséges; a nap folyamán lefolyt összes víztömeg (amelyet megadhatunk a napi közepes vízhozam értékével) és — ha a vizsgált 24 óra alatt a változás nem volt monoton — az előfordult minimális vagy maximális vízhozam. Manuális észlelés esetében naponta egy, legfeljebb két vízállás-megfigyelés áll rendelkezésünkre. Az ebből számított hozamot (vagy a két érték közepét) fogadjuk el napi közepes értéknek. Csak heves vízjárású folyókon jegyzik fel a rögzített leolvasási időn kívül előfordult maximumot, azt is csak akkor, ha az az árvízi tartományba esik. Folyamatos regisztrátumról tetszőleges sűrűséggel meghatározhatjuk mind a vízállást, mind a hozzá rendelt vízhozamot. Figyelembe kell vennünk, hogy a vízhozamgörbe nem lineáris, ezért a közepes hozam nem egyenlő a közepes vízálláshoz tartozó hozammal. Szelvényről szelvényre végzett vizsgálatokkal kell meghatároznunk, milyen az a legritkább mintavételi sűrűség, amit alkalmazva a közepes vízhozam számított és tényleges értéke közötti hiba meghatározott korlátnál kisebb marad. A szakaszosan kijelző berendezésektől ilyen adatszolgáltatási sűrűséget kell megkövetelnünk, és a folytonos gráfok digitalizálásakor is ilyen idő-intervallumokat kell alkalmaznunk. Az adatgyűjtés költségeinek csökkentése és a feldolgozás ésszerű végrehajtása nem csak az adatrögzítés sűrűségének csökkentését indokolja, hanem szükségessé teszi azt is, hogy a megfigyelés meghatározott és azonosan ismétlődő időpontokban történjék. Ez a kötöttség a lokális maximumok és minimumok értékeinek pontosságát rontja, hiszen minél hosszabb a mintavételek közötti idő, annál nagyobb véletlenjellegű eltérés adódhat a ténylegesen kialakult és még észlelt szélsőérték között. Ez a probléma természetesen nem csak a vízhozam meghatározásával kapcsolatosan merül fel, hanem minden hidrológiai elem esetében, hiszen mindig időben változó folyamatot kell előre meghatározott időpontokhoz tartozó diszkrét értékek sorával helyettesítenünk. Az adatgyűjtés és a feldolgozás gyakorlati végrehajthatósága azonban kizárja a rendszeres információkat szolgáltató hálózatban a nem kötött időponthoz rendelt észlelés bevezetését (kutatási céllal végezhetünk ilyen vizsgálatot). Az adatképzés sűrűségének meghatározása érdekében vizsgál-