Vízügyi Közlemények, 1979 (61. évfolyam)
4. füzet - Kovács György: A korszerű vízrajzi munka alapelvei. II. rész: A vízfolyások észlelésével kapcsolatos adatképzés, valamint az adatfeldolgozás és tárolás
536 Kovács György ben gyakorlati eljárásként javasolta, hogy a jelentősen változó esésnek a vízhozam alakulására kifejtett hatását hramadik változóként vegyük figyelembe, éspedig a nehezen mérhető esés helyett közvetetten, két szomszédos vízmérce vízálláskülönbségének számításba vételével. Az 1950-es években több tanulmány foglalkozott a témával, megállapítva, hogy az esés változékonysága a mérési hibákból eredő 10%-os eltérésnél lényegesen nagyobb bizonytalanságot okoz a vízhozam meghatározásában, ha az átlagos, kétváltozós vízhozamgörbét használjuk. A Dunán a várható esésingadozásból adódó eltérés a vízhozamértékben ±20% lehet, a Tiszán és a Hármas-Körösön pedig meghaladhatja a ±40%-ot, a duzzasztott folyószakaszokon pedig a meghatározás megbízhatósága tovább romlik. Ezek a vizsgálatok azt is jelezték, hogy a gyakorlati igényeket kielégíti az a pontosság, amit akkor érünk el, ha két vízmérce leolvasott, értékétől függően adjuk meg a vízhozamot háromváltozós kapcsolat formájában. Üjabban vizsgálatok folytak annak igazolására, hogy az esés közvetetten kapcsolatban van a vizsgált szelvényben megfigyelt vízállás-áltozás sebességével és így egyetlen regisztrátumról is meghatározhatók azok a változók ( h és dh/dt), amelyek figyelembevételével a vízhozam számítható. A felsorolt érvek ellenére a hagyományoshoz való ragaszkodás évekig akadályozta a vízhozam-meghatározás korszerűsítését. A háromváltozós vízhozamgörbe szerkesztésének alapfeltétele, ugyanis hogy nagyszámú mért vízállás-vízhozamesés értékhármas álljon rendelkezésünkre. A vízhozamgörbe statisztikai értelmezéséből következik, hogy azt megbízhatóan csak akkor szerkeszthetjük meg, ha sok mért adatunk van lehetőleg a vízjárás teljes tartományában egyenletesen eloszva olyan időszakon belül, amikor a meder és álllapota, valamint a lefolyást befolyásoló egyéb tényezők változatlannak tekinthetők. Ha két változó között keresünk regressziós kapcsolatot (vízállás v.s. vízhozam), a statisztikai értékelés megbízhatósága minimálisan 25—30 értékpárt igényel. A szükséges adatcsoportok száma a változók számának négyzetével arányosan növekszik, tehát a harmadik változó bevonása után a kapcsolatot jellemző görbesereg szerkesztéséhez legkevesebb 50—70 mérést kell használnunk. A régi vízhozammérési rend szerint egy-egy szelvényben évente legfeljebb ha 10 adat gyűlt össze, és így azok homogenitása már kétségessé vált, mire a kellő számot elérték. Ezt a gyakorlatot az Alsótiszavidéki Vízügyi Igazgatóság törte át 1977 második felében, amikor mintegy 30 mérést végezve közelítően elfogadható háromváltozós vízhozamgörbét határozott meg a szegedi szelvényben a vízjárásnak az akkor előfordult tartományára (a régi vízhozamgörbe a becsei duzzasztás miatt teljesen használhatatlanná vált, hibája a 100%-ot is meghaladta). A tiszai vízhozammérés decentralizálása lehetővé tette, hogy 1978-ban a munkába bekapcsolódó igazgatóságok az elsőrendű szelvényekben a mérések számát az előző időszakhoz viszonyítva megsokszorozzák és két éven belül mindenütt rendelkezésünkre álljon a kívánt megbízhatósághoz szükséges számú adat. Az 1979. évben jelentős feladat, hogy a mérések alapján kialakítsuk a Tisza vízrendszerében az egységes vízhozam-statisztika meghatározásának rendszerét. Módosítanunk kell a dunai vízhozammérések rendjét is, hiszen megkezdődött ezen a folyón is a vízlépcsők építése és hanem gyűjtünk össze rövid időn belül kellő számú adatot, a duzzasztott folyószakaszon a vízhozam-meghatározás éppen úgy lehetetlenné, a kétváltozós görbével számított adat megbízhatatlanná és haszontalanná válik, mint az utóbbi két évtized tiszai vízhozam-statisztiká j a.
