Vízügyi Közlemények, 1978 (60. évfolyam)

4. füzet - Bognár Árpád-Szilágyi Endre: Árvízi előrejelzés hegy és dombvidéki vízgyűjtőkre rövididejű adatsorok alapján

630 Hozzászólások 4. A gyűjtőrendszer hatékonysága Az utóbbi évek néhány közepesnél alig nagyobb belvíz levonulása idején tapasztaltuk a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság (TIVIZIG) területén, hogy számottevő és tartós belvizes elöntések voltak, pedig a levezető rendszer főcsatornáiban a vízszint nem érte el a megengedett legmagasabb üzemvíz szintjét. A főművek gyorsan és kártétel nélkül képesek lettek volna a felesleges belvíztömeg levezetésére, ha a víz odáig eljutott volna. Hogy ez nem történt meg, annak egyetlen oka az utolsó rendű, üzemközi és üzemen belüli csatornák — tehát a gyűjtőrendszer — nem kielégítő működése. És itt elsősorban nem arról van szó, hogy túlságosan ritka a gyűjtőhálózat, hanem arról, hogy a nagy költséggel és jelentős állami támogatással megépült üzemen belüli csatornák a rendszeres évenkénti karbantartás elmaradása miatt 2—3 év alatt úgy felgazosodnak és feliszapolódnak, hogy alig vezetik a vizet. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen a mezőgazdasági üzemek felkészültsége és gépparkja nem teszi lehetővé, hogy minden évben kitisztítsák a saját kezelésükben levő hálózatot. A kézierővel végzett gaztalanítás szóba se jöhet — eredmény: egy-egy belvizes év után gyorsan megépülnek a csatornák és az 5—6 év után jelentkező újabb belvíz idejére önmaguktól használhatatlanná válnak. Ezen az alapvető problémán a gyűjtőrendszer süllyesztése nem sokat segít, legfeljebb meghosszabbítja 10—15 évre azt az időtartamot, amíg az utolsórendű csatornák abba az állapotba kerülnek, hogy üzemvízszintjük ismét 0,5 — 1,0 m-re megközelíti a terepszintet. A nagyobb csatornaméret miatt a rendszeres karbantartás még nehezebb lenne és ha lesz is megfelelő gép, nem lesz olyan szervezet és olyan nagy számú géppark, amellyel ennek a feladatnak az ellátását el lehessen képzelni. Egy 10 000 — 15 000 ha-os gazdaság nem is túl nagy mezőgazdasági üzem - hogyan, mikor és mivel végezze el a 100—200 km hosszú üzemi csatornáinak tisztítását? Vagy ha az üzem nem képes erre, hogyan várhatnánk el egy-egy társulattól, hogy az üzemközi csatornákon kívül még néhány ezer km üzemi csatornát is fenntartson? Ha pedig ezeket az üzemi csatornákat a nagy mélység és a kedvezőtlen talajviszonyok miatt még fenékbiztosítással — Gavallérelemmel, vagy egyéb hasonló előgyártott betonburkolattal is — el kell látni, a helyzet még rosszabb, mert az alsó burkolt rész iszaptalanítására kézi munkán kívül még elvben sem találtak megoldást. A kérdést ad abszurdum tovább vezetve zárt csatorna építése is szóba jött. Első látásra tetszetős, bár nagyon költséges megoldás. Véleményem szerint azonban nemcsak az ára, hanem főleg üzemi és fenntartási nehézségei miatt is el kell vetni. A csatorna célja, hogy a térszínen összegyülekezett, tehát iszapos, hordalékos vizet vezessen le időszakosan. így elkerülhetetlen a lerakódás, mely a száraz periódusban úgy megszilárdul, hogy a következő nedves időszak alatti vízhozam képtelen kimosni, sőt újabb réteg rakódik le és egyre szűkül az átfolyási keresztmetszet, előbb-utóbb teljesen eltömődik a csatorna. Csak az a gyűjtőrendszer lehet hatékony, melynek karbantartását a mezőgazdasági üzem — saját maga, gépesítve és néhány hét alatt, saját eszközeivel, minden évben képes elvégezni.