Vízügyi Közlemények, 1978 (60. évfolyam)

4. füzet - Fekete István: Az öntözés mezőgazdasági és vízgazdálkodási együttes távlati fejlesztésének irányelvei

Az öntözés fejlesztése 535 termelésnek egyik — de igen jelentős — tényezője. Tehát a szükséges többi tényező, mint pl. az okszerű talajművelés, trágyázás, növényápolás, talajjavítás stb. — nem mellőzhető és az öntözés csak akkor lehet eredményes és gazdaságos, ha időben és maradéktalanul biztosítjuk a többi tényező érvényesülését. 1. Az öntözés jelenlegi helyzetének értékelése és fejlesztésének irányelvei a) Az öntözés helyzete Az öntözés fejlesztési ütemét, irányát, módját és területi elhelyezkedését az 1960-as évek közepéig erőteljesen érvényesülő „aszálycentrikus" koncepció határozta meg. Hatása sok vonatkozásban ma is érvényesül, következményeivel még jó néhány évig számolnunk kell. Az öntözés berendezett területének nagysága 1960-ban elért 114 ezer ha-t, és a fejlesztése az 1960—65 közötti időszakban meggyorsult. Öt év alatt 225 ezer ha-ral nőtt az öntözésre berendezett terület. A III. ötéves terv már kisebb ütemű területi növekedéssel — 144 ezer ha — számolt, amelyből csak 86 ezer ha teljesült. 1975-ben az öntözésre berendezett terület elérte a 426 ezer ha-t. Az V. 5 éves terv fejlesztési előirányzata 100 000 ha. Az öntözésre berendezett terület növekedésével egyidejűleg azonban romlott a kihasználás. 1961—65 között átlagosan 67% volt, 1966-70 között 50%, 1970-75 között pedig 52%. Az öntözéses gazdálkodás céljának az aszály elleni védekezést, az időszakosan fellépő természetes csapadékhiány pótlását tekintették. Ennek szellemében készültek az öntözésfejlesztési koncepciók, hoztak központi döntéseket az öntözés területi elhelyezéséről, a fejlesztés méretéről, üteméről. Az öntözővíz-ellátáshoz szükséges főművek döntő többségükben a Tisza völgyében épültek, köztük a legjelentősebbek — a Keleti és a Nyugati Főcsatorna. Az 1961—62. évi aszályos időjárás váltotta ki azt az ugrásszerű fejlesztést, amelynek következtében 1962 — 64 között nagyobb területet rendeztünk be öntözésre, mint az utána eltelt nyolc év alatt. Az öntözéses termelés fő iránya 1960-ig a rizstermelés volt, s a felületi öntözési mód — ezen belül az árasztásos öntözés — dominált. A termelés irányából adódott, hogy az öntözés területi fejlesztése az 50-es években az Alföld rossz vízgazdálkodási tulajdonságú, főként szikes talajaira koncentrálódott. A rizstermelés csökkenése révén a 60-as évek elején felszabadult vízkészlet — főművek építése nélkül — mintegy 120 ezer ha szántóföldi öntözésfejlesztést tett lehetővé. A fejlesztés — főként hordozható esőztető berendezések beszerzésével — e gyenge termékenységit, rossz vízgazdálkodású talajokon valósult meg. Az 1960-as évek közepétől azonban több korszerű esőztető öntözőtelep is épült, többségükben jó, vagy közepes termékenységií talajokon. A fejlődés ellenére az öntözött terület jelentős hányada (60%) ma is kifejezetten gyenge termékenységű talajokon van. Az öntözéses gazdálkodás bevezetése egyetlen feltételének hosszú ideig az öntözővíznek a növényhez juttatását szolgáló főművi és üzemi vízműszaki beruházás megvalósítását tekintették. Ezért az öntöző gazdálkodás eredményességét biztosító fontos feltételek (az öntözés és vízrendezés összhangja, a talajok öntözésre