Vízügyi Közlemények, 1978 (60. évfolyam)

3. füzet - Szesztay Károly: A vízgazdálkodás és vízigény-szabályozás technológiai vonatkozásai történelmi távlatban

A vízgazdálkodás és vízigény-szabályozás 359 с) Közlekedés és víz A vízen úszó fatörzs és az abból készített tutaj, csónak és bárka több ezer évvel az írott történelem kezdete előtt közlekedési eszközzé vált, és a Tigris— Eufrátesz delta vidékén már i. e. 4000 táján vitorlás hajók is jártak (Teclaff, 42. old.). Abban, hogy az első városállamok és birodalmak „folyami civilizáció"-ként alakultak ki, az élelmiszer tömegtermelés vízi vonatkozásain kívül jelentékeny része volt a folyóknak, mint közlekedési, szállítási és hadi útvonalaknak is. A kezdetben főként árapasztás és öntözés céljára épített csatornákat gyakran használták közlekedésre, és Mezopotámiában a gabonaszállítás megkönnyítésére már az i. e. harmadik évezredben megkezdődött a kimondottan hajózási célt szolgáló csatornák építése. Egyiptomban a legkorábbi időkre utaló történelmi feljegyzések is a szállítási és a hadi flotta nagyságával vagy a Nílus rendszeresen hajózott szakaszának a hosszával jellemzik az egymást követő fáraók és dinasztiák hatalmát. Amint az Ob, Jenyiszej, Rajna, Visztula, Mississippi, Niger, Kongó és sok más folyó vízvidékének történelme példázza, a vízi utaknak különösen fontos szerep jutott az egymástól távoli területek közötti kapcsolat és kereskedelem kialakulásában a sűrű erdővel borított nedves éghajlatú vidékeken, ahol sok évezreden át a folyók nyújtották (és sok helyt mindmáig azok nyújtják) a közlekedés legfontosabb, néhol egyetlen, lehetőségét. A vízi utakon kialakult kereskedelem jelentősége tükröződik abban is, hogy az azonos víziút-rendszeren osztozó országok a hajózás szabadságának elvét többnyire még egyébként bizalmatlan vagy ellenséges viszonyok között is tiszteletben tartották, ami Hamurabbi és a római birodalom törvényeiből éppúgy kiolvasható, mint az 1815. évi bécsi kongresszus nemzetközi egyezményéből. A városok és tartományok határát keresztező vízi utakon szedett vám az első városállamok korától az újkor végéig a kincstárak egyik legfontosabb jövedelmi forrása volt, és ennek vállalása a hajózás szolgáltatta kereskedelmi haszonhoz viszonyítva még akkor is kifizetődött, ha a vámjogot élvező határok olyan sűrűn követték egymást, mint a középkori Visztulán és Oderán (Teclaff, 35. old.). A népesség és az árutermelés növekedésével a természetes és a mesterséges vízi utak közlekedési és kereskedelmi jelentősége Európaszerte egyre fokozódott és а XIX. század folyamán Közép-Anglia valamennyi jelentősebb folyóját (Temze, Trent, Severn, Mersey, Ouse) összefüggő víziút-hálózattá kapcsolták össze, Oroszországban pedig a Volgához kapcsolódóan alakult ki több tízezer kilométer összhosszúságú víziút-rendszer olyan virágzó kereskedelmi központokkal, mint Ribinszk, Nijizsnij-Novgorod, Kazany, Szaratov és Asztrahany (Guerardi, 62. oldj. A faluközösségektől a jelen évszázad elejéig terjedő mintegy tíz évezred közlekedési technológiája vízügyi vonatkozásában tehát a következőképpen jellemezhető: A történelem előtti és a történelmi ember a közlekedésben (az iparhoz és mezőgazdasághoz hasonlóan) a természeti adottságok és erőforrások minél teljesebb hasznosítására törekedett. A közlekedési útvonalhálózat gerincét a belvízi vízi utak alkották és csak ezek hiányában vagy kiegészítéseként használtak karavánutakat vagy szán- és kocsiutakat. A víz tehát a közlekedés legfontosabb segítője volt és a vízi közlekedés és szállítás — minthogy a víz természetes eloszlását és minőségét számottevően nem befolyásolta — könnyen összefért a víz másirányú hasznosításával.