Vízügyi Közlemények, 1978 (60. évfolyam)
3. füzet - Szesztay Károly: A vízgazdálkodás és vízigény-szabályozás technológiai vonatkozásai történelmi távlatban
360 Szesztay Károly A közlekedés mintegy száz éve megindult és az utolsó néhány évtizedben a gépkocsikultusszal egyeduralomra jutott jelenkori technológiai forradalma (az iparhoz és mezőgazdasághoz csatlakozva) az energiahordozók kiapadhatatlanságának feltételezésén alapszik. Ha a gépkocsik elfogyasztotta üzemanyaghoz hozzászámítjuk az egyre rövidebb élettartamú járművek gyártásának, továbbá az autópályák építésének és üzemben tartásának energiaigényét, kitűnik, hogy az iparosodott országok teljes energiafogyasztásának mintegy harmadát-felét a közlekedés emészti fel ( Freeman, S. D., White, G. F. et al, 70. old.). A jelenlegi közlekedéstechnológia vízügyi vonatkozása ennek megfelelően a következőképpen alakul: A közlekedési járművek és az azokhoz szükséges alapanyagok gyártása, az autópályák építése és a közlekedési célú kőolaj-feldolgozás az ipari termelés egyik legjelentékenyebb tételeként részese a hütövizszilkséglet, továbbá az ipari eredetű koncentrált kémiai és hőmérsékleti vízszennyeződés rohamos növekedésének. Ugyanakkor az utak és parkolóhelyek felületéről lemosódó olaj az útrézsűk gyomtalanítására használt vegyszerek, és télen a fagytalanítás céljából kiszórt só, a vegyszeres mezőgazdaság mellett, a nagy területeken elszórtan jelentkező vízszennyeződés egyik leggyakoribb forrása. d) Lakóhely és víz A lakóhely-technológia kialakulásának szálai is jóval a történelmi idők előtti évezredekbe nyúlnak vissza. Egyik közelmúltbani régészeti feltárás során a törökországi Cayönü környékén mintegy 11 ezer éves kőházak és kemencék maradványait tárták fel (Mumford, 1967, 12. kép). A faluközösségi kultúra évezredeiben az egymással és a természeti adottságokkal összehangoltan elhelyezett házak, utcák, gabonatárolók, csatornák és víztárolók építése — a különféle kultikus és használati tárgyak készítésével és díszítésével együttesen — fokról fokra gazdagította az építéshez és megmunkáláshoz felhasználható anyagokra és technológiákra vonatkozó ismereteket. Ezek nélkül szinte elképzelhetetlen volna, hogyan kerülhettek ki az i. e. ötödik és negyedik évezredtől kezdődően egyre több helyt kialakult városok kézművesei és építőmesterei keze alól a legutóbbi évszázadokéval szerkezeti kialakításban, műszaki alaposságban és művészi ízlésben egyaránt egybevethető paloták, templomok, várfalak, sírhelyek, vízvezetékek, alagutak és más építmények. Valójában a lakóhely-technológia fejlődése az első városállamoktól egészen a XIX. századig egyetlen összefüggő vonulat, amelyben ősnapkelet templomai és piramisai, az inkák gúlapalotái, Alhen és Róma műremekei, a középkor székesegyházai és az újkor kastélyai más-más kulturális színeződésű, de azonos magasságokba emelkedő csúcsok. A lakóhely-technológia jelenkori forradalma mintegy másfél évszázada kezdődött és a legutóbbi néhány évtized folyamán vált uralkodóvá. Lényeges vonása a a természetes építőanyagok helyettesítése mesterséges úton, jelentékeny energiafelhasználás árán előállított anyagokkal. A követ, fát, nádat, vályogot, zsúpot és meszet egyre inkább kiszorította a beton, acél és cement, míg legújabban ezeket is kezdi fokozatosan felváltani a még energiaigényesebb üveg, alumínium és műanyag. Az ipar és azon belül az energiaipar hűtővízszükségletéről és vízszennyezéséről korábban mondottak tükrében nem kétséges, hogy a lakóhely-technológia jelenkori forradalma az iparosodott országok növekvő vízügyi gondjainak egyik fontos forrása, illetve súlyosbitója.
