Vízügyi Közlemények, 1978 (60. évfolyam)
3. füzet - Szesztay Károly: A vízgazdálkodás és vízigény-szabályozás technológiai vonatkozásai történelmi távlatban
358 Szesztay Károly tokkal. A végzett vízszabályozások méretét jellemző példaként említhető a Tigris bal partját mintegy 400 km hosszban követő 130 m szélességű Nahrwan csatorna (amelyet árapasztásra és öntözésre egyaránt használtak) vagy az i. e. 1800 táján Babilóniában épült Sippar csatornarendszer, amelynek fontos szerepe volt Hamurabbi király uralmának megszilárdításában és kiterjesztésében. Központilag tervezett és irányított „folyami civilizációk" kialakulásával volt a víz részese és segítője a városállamok és királyságok létalapját jelentő korai mezőgazdasági tömegtermelésnek a föld más vidékein is (India, Hátsó-India, Kína, Peru, Mexiko stb.). A mezőgazdaság 20—30 évezredes történelmének egy lényeges közös vonása volt: A mezőgazdasági termelés fejlesztésének alapját és kulcsát a talaj természetes termőképességének megóvásában és a természettől ellesett eszközökkel elérhető növelésében látták. Ebben a vonatkozásban a 10 évezreddel ezelőtti faluközösségek és a legutóbbi századforduló mezőgazdaságának talajművelési, trágyázási, növényápolási, növénynemesítési, vízrendezési, öntözési és más technológiája között csak méretbeli és eszközbeli különbségek vannak. A mezőgazdaság második technológiai forradalma a kémiai műtrágyák gyártásával indult el. Eredményei és következményei még az erősen iparosodott országokban is csak az utolsó két-három évtizedben kezdenek széles körben jelentkezni. A megindult forradalmi átalakulás lényege a talaj termőképességének gyors és nagymértékű fokozása iparilag előállított vegyi anyagokkal, a természetes termőképességet biztosító biológiai erőforrások figyelmen kívül hagyásával és többnyire azok visszafejlődése árán. Végső kifejletében ez az átalakulás (aminek beteljesülése természetesen nem történelmi szükségszerűség) a növénytermesztésben a talajt lényegileg csak fizikai tartószerkezetként hasznosítaná és a gyökérzet által felszívott tápanyagok döntő többségét vegyi anyagok hozzáadásával biztosítaná. Az, hogy a talaj természetes termőképességének fokozása, illetve helyettesítése a vegyszerekkel szabályozott mesterséges termőképességgel milyen mértékben és milyen feltételek között fog hozzájárulni az elkövetkező évtizedek és évszázadok mezőgazdasági fejlődéséhez — vagyis, hogy a mezőgazdaság második technológiai forradalmának lesz-e az elsőéhez hasonlóan gazdag és tartós sikere — a jövőkutatás és jövőtervezés egyik legsokrétűbb kérdése, amelynek elemzése messze túlhaladja ennek a tanulmánynak a kereteit. A döntő mértékben műtrágyázáson és vegyszeres növényvédelmen alapuló nagyüzemi mezőgazdaság vízügyi vonatkozásait azonban már az első néhány évtized tapasztalatai alapján is eléggé határozottan körvonalazni lehet: A vízgazdálkodás mennyiségi oldala tekintetében (vagyis az ármentesítésnek, vízrendezésnek és öntözővíz-szolgáltatásnak a természetes vízjárással összehangolt műszaki megoldásában) a vegyszeres mezőgazdaság nem jelent a korábbi szerves mezőgazdaságétól lényegesen különböző feladatot. A víz kémiai és biológiai minőségének a további felhasználás szempontjából elfogadható határok közötti szabályozása, és a vízi élővilág megóvása tekintetében azonban a vegyszeres mezőgazdaság viszonylag igen rövid idő alatt világszerte egyre válságosabb helyzetbe juttatja a vízminőség védelmi tevékenységet és ezen keresztül lényegileg a vízgazdálkodás összes többi ágazatát is. A vízminőségi válság kialakulásához és súlyosbodásához járul hozzá többnyire a természetes (legeltetéses) állattartást felváltó, és az iparosodott országokban a vegyszeres növénytermesztéssel együtt gyorsan tért hódító, zárthelyi (hígtrágyás) állattartás is.
