Vízügyi Közlemények, 1975 (57. évfolyam)

1. füzet - Pálfai Imre: A teljesen beépített csőhálózatú esőztetőberendezések

88 Pál fai Imre te. Az 1960-as évek végén az ilyen többcélú berendezések beruházási költsége dombvidéken 2 millió lira/ha volt [60]. Az 1960-as évek végén szerte Olaszországban — a munkaerő gondok csökkentése érdekében — nagyarányú átalakítási munkálatok folytak. Például Róma közelében egy 1300 ha-os esőztető fürtben 350 ha-t [9], Szardíniában egy 2600 ha-os öntözőrendszerben 2043 ha-t teljesen beépített csőhálózatú berendezéssel újítottak fel. Utóbbi 5 különálló egységből áll [43]. A beépített berendezések automatizálására szolgáló hidraulikus szelepeket még az 1960-as évek elején kidolgozták [5,42], de nagyobb területek automatizálására csak a legutóbbi években került sor. Például Róma mellett egy 120 ha-os kukorica öntözésére szolgáló beépített berendezésnél, mely 75x65 m-es háromszögkötésben elhelyezett szórófejekkel van felszerelve, hidraulikus szelepekkel. Órarendes vezérlést valósítottak meg. Alkalmazzák az elektro-hidraulikus vezérlést is, és foglalkoznak a nedvesség-érzékelőkről vezérelt, teljesen automatikus rendszer kialakításával is [18]. Az öntözőberendezéseket nemcsak az emberi munka nehézségének és mennyiségének csökkentése érdekében automatizálják, hanem azért is, hogy jobban ki tudják elégíteni a növénykultúrák igényeit, s így azonos mennyiségű vízzel nagyobb hasznot érjenek el [11]. Franciaországban elsősorban nagy belterjes gazdaságokban és gyümölcsösökben létesítenek beépített berendezéseket. Az 1950-es években még divatos szórófejek helyett [44] az 1960-as években már a kis szórófejeket alkalmazták, melyek fagyvédelmi célokra is megfelelnek. A hektáronkénti szórófejszükséglet 20 és 50 db között változik [10]. Szerintük ahhoz, hogy a beépített berendezés általánossá váljék az kellene, hogy az utolsórendű vezeték költsége egyharmadára csökkenjen. Figyelembe véve a műszaki haladást, — főként a műanyagcsövek gyártása és fektetése terén — ezt nem tartják elérhetetlennek [13]. Ausztriában és Svájcban a német és olasz berendezésekhez hasonló megoldásokat alkalmaznak, szinte minden esetben többcélú hasznosítással [17]. A Szovjetunióban 1967-ben építették az első teljesen beépített csőhálózatú automatikus berendezést 150 ha-on, Moldáviában [36, 53]. A fővezeték 300 mm-es acél, a szárny vezeték 200 mm-es azbesztcement csőből készült. A szórófejek 70x60 m-es háromszög-kötésűek, a csapadékintenzitás 20 mm/ó. A vezérlés hidraulikus szelepekkel történik, lényegében az NDK-ban használatos módon, de a hidránsok itt nem süllyeszthetők. A beruházási költség 2800 Rubel/ha. Hasonló megoldással, 50—400 ha nagysággal több telep épült a Szovjetunióban, elsősorban Moldáviában, de Grúziában és Azerbajdzsánban is [35, 54, 55]. Moszkva mellett 35 ha-os kísérleti telepet rendeztek be [7]. Üjabban kidolgozták és több kísérleti berendezésnél (például a Novocserkaszi 420 ha-os telepen) használják a kombinált vezérlést, mely egyesíti a hidraulikus és az elektromos vezérlés előnyeit. Nagy esőztető berendezések tervezésénél minden esetben a kombinált vezérlést részesítik előnyben [46]. Csehszlovákiában az 1960-as években a zöldségtermelő övezetekben a vegyes csőhálózatú berendezéseket több helyen „besűrítették" műanyag szárnyvezetékekkel [3, 45]. Az agrotechnikai munkát gátló nagyszámú hidránst süllyeszthető formában alakították ki. A hidráns használatba vételekor a víznyomás következtében tolódik a felszínre. A földréteg felpuhítását egy kisebb nyíláson kiáramló víz végzi. A hidránsokat kézzel nyomják vissza [45]. Bulgáriában [24] elsősorban a zöldségfélék öntözésénél terjedtek el a teljesen beépített csőhálózatú esőztető berendezések. Az első ilyen terv 1965-ben készült,