Vízügyi Közlemények, 1974 (56. évfolyam)

3. füzet - Dávid László: A potenciális vízkészlet és jelentősége a vízgazdálkodás fejlesztésében

Potenciális vízkészlet és jelentősége 347 Végül a III. időszak a lefolyás teljes szabályozásának időszaka, amely során a vízkészlet teljesen, nagy pontossággal szabályozott újraelosztása a vízigénylők (vízhasznosítás, vízkárelhárítás) között folyamatosan játszódik le a kiépült szabályozó létesítmények nyújtotta lehetőségek alapján. Ha tehát a lefolyást hidrológiai rendszerben lejátszódó folyamatnak tekintjük, akkor az emberi beavatkozás — összességét tekintve — először a folyamat modulálására, majd fokozatos, végül teljes szabályozására irányul, illetve azt eredményezi. A lefolyást az. I. időszakban sztochasztikus, a III. időszakban lényegében determinisztikus folyamatnak tekintjük, míg a II. időszak ebből a szempontból átmeneti jellegű. A természetes lefolyási viszonyok megváltoztatására irányuló tudatos emberi beavatkozás hazánkban, átfogó méretekben, lényegében a múlt század derekán indult meg. Ezt az időszakot alapjában véve a káros vizek szabályozására irányuló törekvés jellemezte. A jelen században elsősorban a vízfolyások szabályozására, hasznosítására törekedve, a lefolyás fokozatos szabályozásának és a vízkészletek növekvő hasznosításának állapotában vagyunk. Természetesen — a vízgyűjtők és az eddig végzett beavatkozások nagyságától függően — a szabályozás mértéke ma még eltérő. A jövő század vízgazdálkodási feladata lesz a lefolyás egy-egy vízgyűjtő vagy több összekapcsolt vízgyűjtő egészére kiterjedő teljes szabályozása. Ebben az állapotban a potenciális vízkészlet teljes mértékű hasznosíthatóvá tétele mellett a vízkárelhárítás is minőségi változáson megy át. Az árvédekezés átalakul a lefolyásszabályozó rendszer elemei közötti és a legkorszerűbb technikával felszerelt előrejelzésen alapuló vizkormányzási tevékenységgé (Dávid-Nagy, 1972). A lefolyás fokozatos szabályozása a hasznosítható vízkészlet növekedésével a vízgyűjtők potenciális vízkészletének mind nagyobb hányadára terjed ki. A teljes szabályozás pedig magában foglalja a vízgyűjtők potenciális vízkészletének teljes menynyiségét, amely a sokévi átlagos lefolyással jellemezhető. Ez az abszolút vízmennyiség, amelyre hasznosítás szempontjából valamely vízgyűjtőn — figyelembe véve természetesen a szabályozás veszteségeit (pl. tározók többlet párolgása, vagy mélységi beszivárgás stb.) — sok év átlagában számítani lehet. A lefolyásszabályozás folyamata során szükségképpen változik a hasznosítható illetve a mértékadó vízkészlet megítélése. (1. ábra). A fokozatos szabályozás kezdetén — a múlt század végén, e század elején — például az egyes vízfolyások legkisebb vízhozamát tekintették a hasznosítás szempontjából mértékadónak természetesen ott, ahol erre egyáltalán szükség volt. Hazánk vízerőkészletének becslésénél például Viczián 1905-ben a legkisebb vízhozamot vette számításaihoz alapul. Később Magyarország öntözővízkészletének meghatározásánál már nem az észlelt legkisebb vízhozamot tekintették mértékadónak, hanem az öntözések bizonyos mértékű korlátozását megengedve, azaz a vízfogyasztók vízhiánytűrését feltételezve, annál valamivel nagyobbat (Trümmer 193-5, 19-51, Babos 1947, Mosonyi, Mátrai 1949). Ezt követően figyelemre méltó, hogy a vízerőhasznosítás példája nyomán az öntözővízkészletekkel kapcsolatosan is felmerült az elméleti (potenciális) és a gazdaságosan hasznosítható öntözővízkészlet megkülönböztetésének igénye (Kertai, 19,56). Az 1965-ben elkészült Országos Vízgazdálkodási Keretterv a rendelkezésre álló vízkészleteket már nem különböztette meg hasznosítási cél szerint, hanem összességében tekintette azokat és az augusztusi 85%-os tartóssági! természetes lefolyást választotta természetes felszíni vízkészletnek.