Vízügyi Közlemények, 1974 (56. évfolyam)

1. füzet - Rövidebb közlemények és beszámolók

156 Dr. Bendefy L.

—Garami T.

—dr. Gőbel J.

—Párnay Z.: Reitter Ferenc nagyszabású pesti és budai csatornázási tervei (1873) Doletsko szintezésén alapulnak. Reitter 100 esztendőre igyekezett a csatornázási igényeket kielégíteni. Pest lakossága 1870-ben 220 000 íő volt. Ő a növekedést — statisztikai alapon 1970-re vetítve — 500 000 főre becsülte. Terve annyira jónak volt mondható, hogy a főváros vezetősége ennek alapján készíttette el Pest „századokra szóló" végleges csatornázási tervét Bodoky Lajossal, Lechner Lajossal és Vogler Józseffel és még két francia mérnökkel. A csatorna szelvényéül a tojásdad alakot, a mértékadónak levezetett víz mennyiségét pedig 2,15 m

3/s-nek választották. A budai városrész szennyvízlevezetési tervét a főváros 1906-ban dolgoztatta át, és ezt az átdolgozott tervet valósították meg. Buda lakossága ekkor 130 000 főt számlált. Az óbudai csatornázási tervek készítésénél már szivattyútelepek építését is előirányozták. Buda lakossága számának rohamos növekedése miatt 1913-ban sor került Kelenföld általános csatornázására; 1916-ban pedig a pesti csatornázási terveket kellett újból felülvizsgálni és módosítani. Részletesen nézve most már a valódi monográfiának illő könyvet, az 1847. évben hatályba léptetett első pesti csatornázási szabályrendelet 125 éves évfordulójára jelent meg. Szerzők a könyv első oldalain a pesti helyhatósági szabályszöveg eredeti fényképmásolatainak közlésével emlékeznek meg a korszakalkotó jelentőségű rendelet évfordulójáról. A könyv 11 fejezetben ismerteti a főváros szenny- és csapadékvíz gazdálkodásával összefüggő munkálatokat. A fejezetek első része a főváros régi közigazgatásának, a második része pedig az 1946-ban megalakult új nagyüzemnek: a Fővárosi Csatornázási Műveknek ez irányban végzett tevékenységét tartalmazza. Ily módon a szerzők egy harmadik szempontot is figyelembe vettek, nevezetesen közel 100 évre visszamenőleg ismertetik ennek a közműnek üzemtörténetét is. Az első három fejezet a szoros értelemben vett csatornaművel foglalkozik, mégpedig a csatornahálózattal, a szivattyúzási üzemmel és a szennyvíztisztítással. Az I. fejezet részletesen ismerteti 1780-ig visszamenőleg a szennyvízcsatornázás történeti múltját, és azokat a rendkívüli nehézségeket, amelyek a csatornahálózat kiépítését a múlt század végéig akadályozták. A pesti oldal főgyűjtőinek kiépítése az I. világháború előtt megtörtént ugyan, de már a háború alatt megindultak a további tervezések a főváros csatornázási viszonyainak megjavítására. A ff. világháború tetemes károkat okozott a hálózatban és műtárgyaiban és e károk helyreállítása után kezdődött el a Fővárosi Csatornázási Müvek tevékenysége. Nagybudapest kialakítása, a peremvárosoknak a főváros területéhez történő csatolása, az eredeti általános csatornázási terv tökéletes revízióját írta elő, immár másodízben. Ugyanakkor a budai oldal általános csatornázásánál még a csatornák vonalvezetésének kérdése sincs eldöntve. A II. fejezet a szivattyúzási üzemet ismerteti. A főváros területén 10 szivattyútelep és 21 személyzet nélküli, önműködő szivattyúállomás emeli át a szenny- és csapadékvizeket a Dunába, illetve élő vízfolyásokba. A III. fejezet az 5 szennyvíztisztító telep működését veszi szemügyre, működési vázlatokkal közli a telepek általános jellemzőit. A 1 V. fejezet a hegyi és belvizek elvezetésének helyzetét vizsgálja a XVIII. századból napjainkig. A múlt század elején a keletkező szennyvizeket a patakok, időszakos árkok vezették le. Még az 1860-as években is nagy kiterjedésű mocsarak terültek el a Városligeti-tó, Kőbánya és Lágymányos körzetében. A fejezet részletesen felsorolja a főváros területén levő 28Ô km hosszú patakok és árokrendszerek műszaki adatait és egyúttal ismerteti a felszíni vízrendezések távlati tejvét is. Az V. fejezet a főváros árvízvédelmi kérdéseit vizsgálja. Áttekintést ad a régi nagy árvizekről, a dunaszabályozási tervekről, a múlt század pusztító árvizeiről, és foglalkozik a fővárosi árvízvédelmi terv főbb elgondolásaival. A VI. fejezet a múlt és jelen csatornaépítési anyagait és munkamódszereit sorolja fel. A nyílt feltárásos építési mód mellett fokozatosan előtérbe kerül a feltárás nélküli módszer. A fejezet a balparti főgyűjtők egyes szakaszainak alagút-módszerrel történő építését írja le, másrészt a szivattyútelepek nyomócsöveinek a Duna medre alatti építését tárgyalja. A VII. fejezet a fővárosi csatornázás szervezetével foglalkozik. Ismerteti a szervezeti irányítást, a felszabadulás előtti csatornázási szabályrendeleteket, a Csatornázási