Vízügyi Közlemények, 1970 (52. évfolyam)

1. füzet - Mikó István-Kvasz Jenő: A debreceni löszháti öntözés irányelvei

A debreceni löszháti öntözés 73 lí. A löszháti öntözés előzményei Az előzőkben talán egy kissé részletesebben foglalkoztunk a löszhát természeti adottságainak taglalásával, azonban csak ezek ismeretében válik egyértelművé a feladat, melynek irányelveit kívánjuk lerögzíteni. A Tiszalöki öntözőrendszer, illetve a Keleti Főcsatorna létesítését meghatározó 1937. évi XX. tc. — az ún. „Öntözési Törvény" — lényegében kijelölte az öntözés fejlődésének útját és helyét a Hajdúságban. Az azóta eltelt évtizedek alatt lényegében megvalósult, vagy legalábbis megvalósulás alatt áll a Tiszalöki öntözőrendszer teljes, maradéktalan kihasználása. A rendszer egyik gerincét képező Keleti Főcsatorna vízkapacitását azonban nem lehetett maradéktalanul felhasználni öntözésfejlesztésre, mivel a Kőrösvölgyi vízleadás is a Főcsatornán keresztül történt. A Kiskörei, II. Tiszai Vízlépcső megvalósításával a Kőrösvölgy részére leadott vízmennyiség felszabadul és ezt a felszabaduló 14 m

3/s értéket további öntözésfejlesztésre lehet igénybe venni. A közel 50 000 kh öntözésfejlesztés súlyponti helyét — a debreceni löszhátat — a természeti, valamint gazdaságpolitikai körülmények egyértelműen kijelölték. A természeti adottságok és lehetőségek mellett azonban a gazdaságpolitikai vonatkozások tárgyalása már túlhaladná e tanulmány kereteit. Azért ezzel kapcsolatban csak arra mutatunk rá, hogy az ország olyan élenjáró termelőszövetkezeteit, illetve állami gazdaságait érinti (mint pl. a Nádudvari Vörös Csillag Tsz., vagy a Hajdúszoboszlói A. G.), amelyek teljes egészében felkészültek, illetve alkalmasak az öntözéssel kapcsolatos feladatok megoldására. Felvetődik a kérdés azonban, hogy ha ennyire egyértelműen alkalmas a debreceni löszhát az öntözővíz fogadására, miért maradt ki a korábbi öntözésfejlesztésekből, eltekintve a már kísérleti fürtként korábban megvalósult Nagyhegyesi öntözőfiirttől. Amennyire a debreceni löszhát természeti adottságai meghatározzák a fejlesztés irányát, úgy egyben választ is adnak a megvalósítás késedelmére is. A Keleti Főcsatorna tervezése során még lényegében az öntözés technikai vonatkozásai szabták meg a fejlődés irányát és főszempont elsősorban a víz útjának technikai biztosítása volt. A technikai kérdések mellett a gazdaságosság, a gazdaságos öntözés kérdése másodrendű szerepet játszott. A hazai nagyüzemi öntözés kezdeti szakaszán — nem utolsósorban a technikai lehetőségek korlátozott volta miatt — a rizstermelő gazdálkodás és a felületi öntözés terjedt el. Mivel mindkettő lényegében gravitációs üzemmel oldható meg, ezért a létesített öntözőfürtök telepítési helyei eleve meghatározottakká váltak, de egyben automatikusan kizárták a debreceni löszhátat, a víznyerés és az öntözés helye közötti átlagosan 40 m-es szintkülönbség miatt. 1955 — 1960. év között az esőszerű öntözés igen nagy ugrásokkal előretört. Míg 1955-ben az esőszerű öntözés százalékaránya az összes öntözött területhez képest csak 2,5% volt, addig ez a szám 1960-ra 26,5%-ra szökött fel, nem beszélve az 1966. évi 72,4%-ról [5]. Rendkívül figyelemreméltó a hivatkozott tanulmánynak az a megállapítása, amely szerint ,,az egyes öntözési módok és módszerek nem vetélytársai, hanem helyes értelmezésük esetén hasznos kiegészítői egymásnak". Öntözésfejlesztésünk irányát minden esetben csak a gazdaságos öntözés szemszögéből lehet vizsgálni és az utat kijelölni.