Vízügyi Közlemények, 1970 (52. évfolyam)

4. füzet - Rövidebb közlemények és beszámolók

522 Bácsi E. és Sulyok-Schulek В. A vakonddrén egyszerű eszközökkel aránylag mérsékelt költséggel elkészíthető, de gazdaságosságát az élettartama szabja meg. Angol és német adatok valószínűtlennek látszó 20 — 30 éves élettartamról számolnak be. Viszont Astapof é s Bobischenko (9) orosz kutatók kísérletei szerint középnehéz vályogtalajban a vakonddrén négy öntözést 15 — 30 százalékos állagpusztulással birt ki. Ugyanezen kutatók 200 — 400 százalékos terméstöbbletről számolnak be. Kenessey (10) írja, hogy a vakonddrén alkalmazásával egyidőben Eklington József angol gazda „újból feltalálta" a talajcsövet. A „talajcső" a terepszint alatt meghatározott mélységben és egymástól meghatározott távolságban beépített, a talajban levő vagy abba bevezetett vizet tovaszállító vezetékek csoportja, tehát lényegében ugyanezt a célt szolgája mint a vakonddrén. Ismerték azt a rómaiak is és főként utak építésénél fel is használták. Tehát a talajcső természetutánzó törekvés egy részleges vízvezető réteg előállítására. Ilyen réteg helyenként, ha nem is gyakran, a természetben is fellelhető. Ha lehetőség van arra, hogy ezen a természetes talajrétegbe vizet vezessünk, készen van egy költségmentes üzemű altalajöntöző berendezés. A talajcsővel lényegében azonos működésű a „rőzsedrén", melyben a követ vagy kavicsot rőzse helyettesíti. Ezt az öntözési módot a japánok már régóta alkalmazzák. A rőzsedrén ellen annak rövid élettartamát szokták felhozni. Ez azonban alig állja meg a helyét, ugyanis egy általunk létesített rőzsedrén 10 év után is kifogástalanul működött. Felmerült a vízvezető réteg „talajcserével" való előállításának gondolata is. Ez azonban olyan költséges, hogy csak üvegházakban és kisebb kertekben jöhet számításba. A legrégibb magyar nyelvű közleményt Kvassay Jenő 1880. évben kiadott „Mezőgazdasági Vízműtan" című könyvében találjuk a következőkben: „Az öntözés és alagcsövezés egybekapcsolása igen szép alkalmat talál a városi boulevardok fasorainál. Hogy a víz a fák gyökereihez jusson, törzsük körül szélesebb földtányért szokás hagyni, melyet rostéllyal fednek be. Ha a gyökerek már messze elágaztak a törzstől és igen szétterjedtek, a víz csak nehezen hatol a talajon keresztül odáig, mert át nem bocsátóvá lett a fölötte levő útburkolat alatt. Mindezen esetekben tehát szükségessé válik a vizet alagcsövekkel vezetni a gyökérzethez, mint ez az 1. ábrán látható. Az a — b főcsatornavonal; minden fa négyszögletes keretbe van foglalva, ezen felül néhány csőből álló ág a szabadba vezet. Ez a berendezés lehetővé teszi a finom gyökérzet nedvességgel való ellátását, tehát a tökéletes öntözést; azonban ennek éppen olyan jótékony hatása van a szellőztetésre és a túlságos nedvesség levezetésére is a téli időszak alatt. Szóval a növény számára azt az állapotot idézi elő, mely a természetnek lejobban kedvez. A párisi híres boulevardok szép fasorai főleg ennek a bánásmódnak köszönhetik erőteljes fejlődésüket." Kvassay Jenő a magyar vízimérnökök tanítómestere, tehát már 90 év előtt megállapította, hogy az altalajöntözés az öntözések egyik legtökéletesebb módja. De abban az időben még nem volt égetően szükséges az öntözés, és ezért csak a jelen század elején kezdtek vele foglalkozni, eleinte az ősi öntözési módok felhasználásával és fejlesztésével. Az első világháború azonban megakasztotta a megindult fejlődést. A háború utáni gazdasági talpraállás folyamán az emberi elmét az „eső utánzásának" gondolata ragadta meg. Ennek megfelelően sokféle esőztető berendezés került kipróbálásra 1. ábra. A párizsi boulevardok fáinak altalaj- és forgalomba, úgy, hogy az öntözött öntözése. (Egykorú rajz után Kvassay Jenő területek nagymértékben növekedMezőgazdasági Vízműtan vímü könyvéből) tek. Flazánkban az öntözött területek