Vízügyi Közlemények, 1970 (52. évfolyam)
3. füzet - Kozák Miklós-Szigyártó Zoltán: Az alulról vezérelt öntözőcsatornák bögéinek méretezése
298 Kozák M. és Szigyártó Z. A palástos vízadagolókra, a vízadagoló csőzsilipekre és a teljesen nyitott alvízszinttartó vízszállítására vonatkozó alapadatok, alapösszefüggések birtokában a bögéből vizet kiadó műtárgyak megengedhető legkisebb felvízmagassága, azaz a böge vízszínének még eltűrhető legkisebb magassága egyértelműen meghatározható. Meg kell azonban jegyezni, hogy míg a vízadagolókra a szükséges alapadatok a korábbi kutatások eredményeként már rendelkezésre állnak; a vízszinttartók működésének jellemzéséhez szükséges А, В és С tényezők megbízható értékének, továbbá a A m 0=j(Q) függvényeknek a meghatározása csupán a most folyó kutatások egyik legsürgősebb céljaként jelölhető meg. b) A böge méretezése szempontjából mértékadó vízhozamok A mértékadó vízhozam és a mértékadó vízhozamváltozás nagysága A böge különböző szelvényeiben a mértékadó esetben még megengedhető vízszintmagasság ismeretében a következő lépés a méretezés szempontjából mértékadó vízhozamok meghatározása. Ez a munka viszont két, egymásután megoldandó feladatra bontható: A böge vízszállítóképessége szempontjából mértékadó, maximális Q M vízhozam meghatározására és annak megállapítására, hogy a böge hosszának meghatározása szempontjából mekkora AQ M vízhozamváltozást célszerű figyelembe venni. Abban a legegyszerűbb esetben, amikor a böge a vízszolgáltató rendszer végén helyezkedik el, s abból csupán egyetlen helyen veszik ki a vizet, a felvetett feladat megoldása rendkívül egyszerű. Ilyen esetben ugyanis a böge vízszállítóképessége nyilván azonos kell legyen a vízkivételen kiadható legnagyobb vízhozammal, s a böge hosszának, vagyis a vízkivétel helyétől lefelé, az első automata alvízszinttartóig számított még megengedhető távolságnak a meghatározása szempontjából az a mértékadó, ha ez a vízkivétel egyszerre, teljesen kinyit. Mindez azonban már távolról sem ilyen egyszerű és magától értetődő abban az esetben, ha a csatornarendszer egy feljebb fekvő bögéjét vizsgáljuk. Az alulról vezérelt rendszer működése az üzem szempontjából ugyanis akkor nevezhető ideálisnak, ha — kihasználva az alulról vezérlésben rejlő lehetőségeket — az irányításához nincs szükség a vízigény több nappal előbb történő bejelentésére, a fogyasztók részére vizet szolgáltató vízadagoló műtárgyakat minden megkötöttség nélkül akkor és olyan mértékben lehet kinyitni, amikor és amilyen mértékben arra a termelés érdekében szükség van. Ez pedig teljes biztonsággal csak olyan műszaki adottságok mellett lehetséges, amikor a böge vízszállítóképessége megfelel a bögéből vizet kiadó műtárgyak maximális vízhozamának és a böge, mentén fellépő vízveszteségeknek az összegével. Ugyanakkor azonban nyilvánvaló, hogy a mezőgazdasági üzem jellegéből adódóan az egymásutáni években az egyes vízkivételek üzeme időnként szünetel. Másrészről az egyazon évben működő vízkivételek sem veszik ki mind, ugyanabban az időpontban a vizet a szolgáltató rendszerből. Ezért, a vízszállítóképesség növekedésével együtt növekvő beruházási és karbantartási költségeket szem előtt tartva, nem látszik célszerűnek a teljes biztonságra törekedni. Egészen biztos ugyanis, hogy ahogyan növekszik a vízzel ellátott terület, vagyis a kiadagolandó vízmennyiség, a csatornarendszer végétől a fővízkivétel felé tartva, olyan módon nyílik meg a lehetősége annak, hogy a csatorna szelvényét — az üzembiztonság szempontjából még megtűrhető kockázattal — a szelvény alatti összes vízkivétel
