Vízügyi Közlemények, 1969 (51. évfolyam)

1. füzet - Zorkóczy Zoltán: A Felsőduna szabályozása

A Felső-Duna szabályozása 55 meg. A szabályozási szélességet szakaszonként lefelé növekvően 300—380 m-ben állapították meg. A szabályozás hatására kialakult főmederben jelentősen javultak a lefolyási és hajózási viszonyok, azonban az egyensúlyi állapot nem következett be. A középvízi meder túlságosan szélesnek bizonyult, a víz a felülről érkező hordalékot továb b szállítani nem tudta, folytatódott tehát a meder feltöltődése, a zátonyképződés és zátonyvándorlás. A túlságosan széles középvízi mederben — különösen a hosszú egyenes szakaszokon — a kisvízi sodorvonal elkalandozott és ennek következtében az átmenetekben megjelentek a rossz gázlók. Ez azt jelentette, hogy a Felső-Duna hajózási problémáit a középvízszabályozással véglegesen nem tudták megoldani. A mederelfajulások megakadályozására és a hajózási viszonyok további javítására a század elején — Schick Emil tervei alapján [28] — kisvízszabályozási munkálatokat kezdtek. A kisvízszabályozási tervek készítésénél már figyelembe vették a Fargue—Girardon elveket, amelyek alkalmazására a viszonylag tágas középvízi meder lehetőséget is adott. A szabályozás célja az volt, hogy helyes kisvízi sodorvonalat alakítsanak ki, figyelembe véve az esésviszonyokat, a legnagyobb mélységek vonalát és azt szabályozási művekkel tartósan rögzítsék. A főmeder vízveszteségét csökkentsék, hogy kisvizek idején is megfelelő vízmélység legyen a hajózás számára. A sodorvonal kialakítására keresztirányú műveket — sarkantyúkat —, a vízveszteség csökkentésére pedig mellékágelzárásokat építettek. A sarkantyúk feladata a meder geometriai méreteinek megváltoztatása, a kisvizek egységes medrének kialakítása volt. A kisvízszabályozási művek magassági helyzetének meghatározásához az 1898. évi szemptember hó 28-án rögzített kisvizet vették alapul, ami a pozsonyi vízmércén akkor SO cm-es (ma 280 cm) vízállásnak felelt meg és a hozzátartozó vízhozam 900 m

3/s volt. A kisvízi meder csésze alakú keresztszelvényét — melyet parabolával helyettesítettek — úgy tervezték, hogy szélessége mindenütt 300 m, mélysége pedig — a fentiek szerint meghatározott legkisebb hajózási és szabályozási vízszint alatt — a tetőpontokon és az átmenetekben egyaránt 3,0 m legyen. A kisvízszabályozási munkák az első világháborúig nagy ütemben folytak. E munkák során kiegészítették a középvízszabályozás műveit is. Az első világháború alatt a munkálatok gyakorlatilag szüneteltek. Utána a határfolyóvá lett Felső-Dunán Magyarország és Csehszlovákia közösen folytattta a szabályozási munkákat, melyeknek irányítására 1927-ben Közös Műszaki Bizottságot (továbbiakban KMB) hoztak létre. A háborús károk helyreállítása után 1936-ig a kisvízszabályozási munkákat az eredeti Schick féle tervek alapján folytatták [28]. Ekkor az eredeti módszert — a mederalakulások figyelembevételével — a Győri Folyammérnöki Hivatal átdolgozta annak érdekében, hogy a sarkantyú mederszűkítő hatását növeljék [28]. A keresztszelvényeket úgy alakították ki, hogy a tetőponti szelvényben a mederszűkítés 300 m szabályozási szélességnél 75 m, 320 m-nél 85 m, 380 m-nél 95 m, a szélesség pedig az átmenetekben 3,0 m, a tetőpontokban 6,0 m legyen. E két szélső érték között a sodorvonalban a mélység sinusgörbe szerint változott. A módosított tervek alapján az 1940-es évek elejéig gyakorlatilag befejezték a Felső-Duna tervbe vett kisvízszabályozását. E munkákkal egyidőben végrehajtották a mellékágak részleges elzárását is. A második világháború alatt a munkálatok csak a legszükségesebb fenntartási munkákra szorítkoztak, míg a háború után elsősorban a háború alatt megrongáló-