Vízügyi Közlemények, 1969 (51. évfolyam)

4. füzet - Lampl Hugó: Sajó Elemér

Sajó Elemér 433: vízgazdálkodási termelőmunka programját. Az Emlékirat-ban kijelölt vízgazdálkodási program egyes pontjai sorozatosan csak a vízügyeknek 1948-ban történt egyesítése óta eltelt évtizedben kezdtek — a jövőbe mutatva, a mindenkori viszonyok megszabta szükségleti sorrendben - megvalósulni. Az Emlékirat hatására varázsütésszerűen felpezsdül az élet, a tespedést lázas munka váltja fel. Mindenkit elragad az alkotás láza, mindenki segíteni akar és részt óhajt venni a munkában. Sajó Elemérnek egyéni tragikuma hogy akkor került a vízügyi szolgálat legmagasabb polcára, amikor az ország az általános válság súlya alatt görnyedt, és őt a pénztelenség fékezi tehetsége gyümölcseinek megérlelésében. De ha építeni, nem is tud, a jövő terveit készíti elő. Buzdít és tanít, szervez és tervez. A négy évig tartó utolsó munkaszakasza alatt jelennek meg a műszaki irodalom jövőt előkészítő és építő legértékesebb kiadványai: „Az öntözés" (1931), „A magyar halászat" (1933), „Újabb tanulmányok az öntözésről" (1933), „Magyar szikesek" (1934), majd az ő kezdeményezésére visszavezethetően 1934 után több értékes, kiadvány és cikk. Az 1947. év tavaszán megjelent „Duna—Tisza csatorna" című tanulmány 1933-ban megírt első fejezetét még ő egészítette ki és látta el sajátkezű megjegyzéseivel. Ezért is jelent meg ez a fejezet — post humus — az ő neve alatt. Rövid idő alatt kitűnő írógárdát nevel, összeválogatja az erre legalkalmasabb egyéneket és megindítja a munkát. О maga is tollat ragad mégegyszer és megírja utolsó munkáját: „Emlékirat a vízügyi szolgálat szervezeti kérdései tárgyában" címen 1933 év tavaszán, melyet idősebb és fiatalabb munkatársai bevonásával készített el. Logikus okfejtéssel kimutatja, hogy vízügyi szolgálatunkat az akkori nehéz viszonyok között sem szabad további mértékben szűkíteni. Rámutat arra, hogy melyek azok a szolgálati ágak, ahol további racionalizálás már országos katasztrófák forrása lehet. Kifejti hogy a megkisebbedett és síkságra korlátozott országunk szempontjából a vizek kártétele elleni védekezés, valamint a vízhasznosításokmunkájának sokkal nagyobb a jelentősége, mint volt az első világháború előtti Magyarország idején és kimutatja, hogy a jövőben a vízügyek erős fejlődése várható,, amire jel kell készülni. Ezt 1933-ban írta. Ez volt utolsó írása, amit ránk hagyott. Célját elérte: nem szűkítették a vízügyi keretet további mértékben, sőt néhány évvel halála után, az öntözés kérdésének előtérbe jutásával már fejlesztésre került a sor. De nemcsak irodalmi téren fejt ki eddig nem látott hatalmas tevékenységet, hanem a rajztermekben is lázas munkát indít és alapozza a jövőt. Az 1931. év második felében megszerzi a miniszter hozzájárulását ahhoz, hogy a Duna—Tisza csatornára vonatkozó régebbi terveket és értékes adatokat átdolgozza, a szükséges kiegészítő tanulmányokat és adatgyűjtést elvégezze és az egész kérdést műszaki, pénzügyi és közgazdasági szempontból megvilágító kiadványt készítsen. Sajó Elemér irányítása mellett egy kis tanulmányi csoport a munkát haladéktalanul meg is kezdi, de a munka többször megszakad, míg végre — halála után 14 év múlva — 1947-ben megjelenik a „Duna—Tisza csatorna" című kiadvány, mely lezárja a csatorna 100 éve vitatott kérdését. Hogy Sajó Elemér hogyan tudta a kedvező alkalmat céljának elérésére kiaknázni, jellemző, hogy mikor Békés vármegye közönsége 1933-ban (a Békéscsabán rendezett búzakiállítás megnyitásán) szóvá tette a Hármas-Körös csatornázási munkáinak folytatását, Sajó Elemér azt felelte: „.. .pénzünk nincsen arra,, hogy ezeket a Békés vármegye szempontjából valóban nagy jelentőségű munkákat meg—