Vízügyi Közlemények, 1969 (51. évfolyam)

3. füzet - VÍZMINŐSÉG ÉS VÍZVÉDELEM - Benedek Pál-Hock Béla: A vízszennyeződés

310 Benedek P.—

Hock В. Szennyvízelhelyezés a talajban, talajvízdúsítás, öntözés Sok esetben gazdaságosabb a teljes szennyvíztisztításnál (renovation) a részlegesen tisztított szennyvíz kisvízidei tározása, illetve talajba bocsájtása, tehát ideiglenes, vagy végleges távoltartása a felszíni vízkészlettől. A talajban való elhelyezés lehet felszín közeli: árasztás, öntözés, szikkasztás, illetve mélységi: negatív kút. Ez utóbbi a legproblematikusabb, a leggondosabb geológiai és hidrológiai előkészítést igényli és éppen ezért inkább az igen tömény, vagy gyakorlatilag tisztíthatatlan szennyvizek, pl. sótalanítás utáni sókoncentrátumok, olaj lepárlási melléktermékek „elsüllyesztésére" szolgáló megoldás. Hidrogeológiai adottságoktól függően, természetesen szóba jöhet tisztított szennyvíz elhelyezésénél is. A talajban való tisztított szennyvízelhelyezés alapgondolata azonban nem a szennyvíz „elsüllyesztése", hanem a víz visszajuttatása a felszín alatti készletbe, hogy onnan újra felhasználható legyen. A feladat tehát kettős: a nem teljesen tisztított víz távoltartása a felszíni vizektől és a további tisztítás rábízása a természetre, a talaj élővilágára, a növényekre, a talajszemcsék szűrési és adszorpciós képességére. Tengerparti környezetben további haszon származik az ilyen szennyvízelhelyezésből, a sósvíz visszaszorítása által. A szennyvíz öntözésre való felhasználását, sokszor a sótartalom gátolja. Általában az erdőöntözés nyújtja a legbiztatóbb eredményt, mert nincs tenyészidőhöz kötve. Hazai szennyvízöntözési kísérleteink idáig a mezőgazdaság érdektelenségén buktak meg, de lehet, hogy rossz volt a „hírverésünk" is, mert elsőként a városi fekáliás szennyvizeket óhajtottuk „eladni" a sokkal kevesebb egészségügyi gondot okozó és pszichológiailag is jobban elfogadható ipari (cukor, konzerv, len, kender stb.) szennyvizek helyett. Vízvédelmi intézkedések, vízminőség szabályozás A vízkészlet tervszerű elosztásának, az ezzel kapcsolatos tervek és távlati tervek készítésének Európa sok államában múltja van. Az utóbbi 10—15 év során ez a tevékenység két irányban is módosult: egyrészt a vízkészletek minőségének fokozatos romlása miatt egyre inkább előtérbe került a vízminőség-szabályozás problémaköre, másrészt egyre inkább tért hódít a vízgyűjtőterület-e Ív. A vízminőség szabályozás, mint a vízkészletgazdálkodás része a vízminőségi adatgyűjtésen alapul. A rendszeres adatgyűjtés mintavételi és laboratóriumi hálózatok kiépítését tette szükségessé [24, 25]. Az ily módon havonkénti, esetleg hetenkénti mintavételezéssel nyert vízminőségi adathalmaz statisztikus feldolgozás után a vízmérlegkészítés és általában a vízminőség szabályozás alapját képezi. Ehhez a korszerű felfogáshoz természetesen hosszú út vezetett, az első vízminőségvédelmi intézkedések kizárólag egészségügyi megfontolásokon alapultak. A vízszennyezés megakadályozása büntető rendszabályokkal volt csak megoldható, már 2000 évvel ezelőtt is. A római birodalomban egy i. e. 39-ben hozott törvény a vízvezetékek szennyezéséért 10 000 sestercius pénzbírságot helyezett kilátásba [26]. A XV. században VII. Henrik szigorú büntetést alkalmazott minden olyan személylyel szemben, aki a Themse-be szennyező anyagot juttatott [26]. E kezdeti előképekután az elmúlt 10—15 évben jutottunk el odáig, hogy ma már a Szovjetuniótól Spanyolországig és Svédországtól Gyprusig minden európai állam rendelkezik — bírságszankciókat tartalmazó — vízvédelmi törvényekkel [27]. E törvények egy részénél azonban nem elég szigorúak a büntető rendszabályok. Az Egészségügyi Világszer-